Negyedik fejezet

Negyedik Fejezet

Ayden

         A hétvége nagyszerűen telt. Szombaton azt terveztük, hogy visszamegyünk a parkba és ott töltjük a nap nagy részét, de mivel elkezdett esni az eső, így elhalasztottuk egy másik alkalomra, amikor jó idő lesz és a fű sem lesz olyan nedves.

         Így, mivel a házban rekedtünk – legalábbis Szombatra – mozimaratont tartottunk. Megnéztünk egy csomó filmet, de szerencsére ki tudtam harcolni, hogy közülük ne mindegyik akció, hanem vígjáték is legyen közte. És még egy romantikus filmet – a Szerelmünk lapjait – is be tudtam csempészni a megnézendő filmek közé. Az istenért se vallotta volna be, de láttam rajta, hogy őt is meghatotta és tetszett neki a történet.

         Persze, mielőtt a maraton elkezdődött volna, be kellett szerezni a szükséges hozzávalókat is. Travis-el bepattantunk a furgonjába és a bevásárlóközpont felé vettük az irányt. Jól megtömtük a kosarunkat, mindenféle ínycsiklandó finomságot megvettünk, amit inkább nem is részleteznék, mert megint megkívánom őket és már nagyon rám – illetve ránk – férne valami egészséges étel is ez után a hétvége után.

         Miután végeztünk a boltba, visszatértünk a lakásba és kezdődhetett is a mozizás. Délután azért rendeltünk egy kis – rengeteg – kínait, mert nem élhettünk csupán csokin meg chipsen. Mindketten mást kértünk, aminek annyi lett az értelme, hogy szorosan egymás mellett ülve a másik dobozából is lopkodtunk.

         Istenem, nem akartam elmenni innen, de tudtam, hogy nem élősködhetek rajta életem végéig, és azt is tudtam, hogy bármelyik pillanatban hívhatnak, hogy beköltözhetek a kollégiumi szobámba. Nagyon nem füllött hozzá a fogam, de ez van. Egyenlőre még nem kell elmennem, és ennek igazán örülök. A távozásomig minden egyes pillanatot ki fogok használni, hogy vele lehessek. Bár nagyon remélem, hogy azután sem fog megszakadni ez a kapocs, miután elköltöztem innen.

         Az este folyamán valamikor elaludhattam, mert az éjszaka közepén Travis ágyában ébredtem, természetesen az említett fiúval mögöttem, aki szorosan ölelt magához és egyenletesen szuszogott a nyakamba. Nem kellett hozzá sok idő és újra álomba merültem.

         A Vasárnap is hasonlóan telt. Nem mozdultunk ki a házból, viszont most hanyagoltuk a TV-t és inkább beszélgettünk meg olvastam. Illetve olvastunk, mert Travis-nek az a nagyszerű ötlete támadt, hogy kezdjünk el egy könyvet együtt. Belementem, mert én naiv arra számítottam, hogy egyszerre fogjuk majd olvasni, csendben, egymás mellett vagy mögött ülve. Hát nem volt ilyen szerencsém. Mondjuk az utóbbi dologban igazam volt, csak az olvasás úgy működött, hogy ÉN hangosan olvastam a történetet, – megtorlásul direkt romantikus könyvet választottam – míg Travis mögöttem ülve, átkarolva engem, hallgatott. Egyszerűen nem tudtam rávenni, hogy azért ő is olvasson egy kicsit. Elmondása szerint, szereti hallani a hangomat, mert megnyugtatja őt. Mázlija van, hogy ennyire édesen hárított. Mondjuk engem is megnyugtat, de nem csak a hangja, hanem a puszta jelenléte is.

         Persze amikor már elfáradtam és a szám is kiszáradt, Travis vette át a beszélő szerepét. Mesélt a családjáról – bár nem sokat. Elmondta, hogy van egy bátyja, akivel nagyon jó a kapcsolata, de sajnos nem sokszor találkoznak, mivel ő közel maradt az apjukhoz – akiről megtudtam, hogy egy nagyon rendes ember. Mindent megadott a fiainak, amire csak az erejéből tellett neki. A bátyjával hetente beszélnek, van, amikor többször is Elmesélte, hogy mostanában gyakrabban és hosszabban, de ennek az okát nem akarta elmondani. Én meg nem erőltettem. Ha akarja, majd megosztja velem. Az anyukájáról viszont egy szót sem ejtett, és amikor rákérdeztem, nagyon gyorsan témát váltott, bár előtte még láttam, hogy szomorúság suhan keresztül azon a jóképű arcán. Ezért erről sem faggattam tovább.

         Mesélt a haverjairól – akiket hamarosan úgyis is meg fogok ismerni -, a legjobb barátjáról, akivel már óvodáskoruk óta ismerik egymást. És persze a suliról is. Kiderült, hogy tanárnak tanul – irodalom és történelem szakosnak. Ez egy kicsit meglepett, mert nem olyan típusnak néz ki, aki kisgyerekeket tanít – mert persze azt is elárulta, hogy kezdetben ötödiktől-nyolcadik osztályosokat szeretne oktatni, amíg tovább nem képezi magát, hogy középiskolásokat is taníthasson.

         Ja, és hogy miért nem néztem ki belőle azt, hogy tanárbácsi szeretne lenni? Mert tele van tetoválásokkal. Na jó, azért annyira nem durva a helyzet, de lényegesen több van neki, mint nekem. Én mindössze eggyel büszkélkedhetek, amit ő soha az életben nem fog látni, ha rajtam múlik. Ő viszont szép számmal rendelkezik tetoválásokkal.

         A bal alkarján egy idézet díszeleg: „Love is composed of a single soul inhabiting two bodies.” Ami annyit tesz, hogy: „A szerelem egyetlen lélek, amely két testben lakozik.”

         A karján nincs több tetoválás, viszont a testén annál inkább. Ezt csakis onnan tudom, mert mindössze egy szál bokszerben alszik, így elég jól meg tudtam figyelni őket. Na jó bevallom, elég sokszor bámultak őket elalvás előtt, nem tehetek róla.

         A jobb oldalán, a bordái mentén, egészen fel a válláig több, kisebb-nagyobb szitakötő elevenedik meg, nagyon is élethűen. Gyönyörűen néznek ki.

         A hátán, a két lapockája között, pedig egy minden képzeletet felülmúló, gyönyörűen kivitelezett pillangó foglal helyet.

         És közvetlenül a szíve fölött ismét egy szöveg található. Amikor először pillantottam meg, elakadt a lélegzetem és a szívem is biztosan kihagyott néhány ütemet. Egyszerű betűkkel az volt odaírva, hogy: Believe in Fate.

         Ekkor jött el az a pillanat, hogy felhívjam anyát. Halasztgattam ezt a hívást, mert féltem. Féltem, hogy ideges lesz. Féltem, hogy felpattan az első gépre és vagy hazarángat, vagy marad, amíg el nem rendezi a helyzetet. És féltem, hogy ha beszámolok neki Travis-ről, akkor nem is lesz igazán választásom, mert mindenképpen hazavisz. Ezért csak vasárnap este ejtettem meg ezt a hívást, amikor már elég erőt gyűjtöttem össze, hogy szembenézzek vele.

         Szerencsére a kezdeti kiakadás után, – ahol felváltva szidta az igazgatót, az iskolát és még magát Amerikát is, bár ez utóbbi igazán nem tehetett semmiről – lenyugodott, és azonnal beszélni akart Travis-el. Ettől a kérésétől úgy megdöbbentem, hogy jó pár pillanatig nem is szólaltam meg. Miután rám kiáltott, hogy igyekezzek, mert pörög a telefonszámla, elindultam, hogy megkeressem Travis-t. A szobájában találtam rá, épp akkor jött ki a fürdőből, egy szál törölközővel a derekán, így megint leblokkoltam néhány pillanat erejéig.

         Gyorsan magamhoz tértem kábulatomból, elmagyaráztam neki a helyzetet, és mire észbe kaptam, ki is kapta a kezemből a telefont és halál nyugodtan kezdett el anyával beszélgetni. Ez nem tartott sokáig, letették a telefont és legnagyobb megdöbbenésemre átváltottak skype-ra – még mindig egy szál törölközőben. Számomra ekkor érkezett el az a pillanat, amikor fogtam magam és kisasszéztam a szobából, magukra hagyva a lányokat.

         Körülbelül egy óra telhetett el, amikor éreztem, hogy besüppedt mögöttem a matrac. Abbahagyták a trécselést. De jó.

         Szembefordított magával, és a tekintete elmondott mindent, amit tudnom kellett. Anya nem fog iderepülni az első géppel és hazarángatni. Legalábbis egyenlőre nem. Megkönnyebbülten hunytam le néhány másodpercre a szememet, majd újra kinyitottam, hogy arra a fiúra nézzek, aki pár nap leforgása alatt, ennyire a bőröm alá férkőzött. Most úgy aludtunk el, hogy mélyen a másik szemébe néztünk, és közben átölelve tartottuk egymást.

¤¤¤¤¤¤¤

         A következő két hétben belerázódtunk egy megszokott ritmusba. Hétfőn elkezdtem dolgozni a könyvesboltba, ahová Travis vitt el és ő is jött értem. Mondtam neki, hogy erre igazán semmi szükség, de ő ragaszkodott hozzá.

         Amíg én a könyvesboltban dolgoztam, addig Travis ügyeket intézett, a haverjaival lógott, bevásárolni járt, főzött – meglepően finomakat -, és végre meglátogatta a tesóját és az apukáját, így azon a napon egyedül mentem munkába, és jöttem haza. Azért Travis ezalatt is agyonaggódta magát. Legalább hatszor hívott, hogy minden rendben van-e. Szerintem kicsit túlzásba vitte a dolgot, de ezt leszámítva aranyos volt, hogy vigyázott rám. Viszont így, hogy nem volt társaságom, legalább volt időm gondolkodni. Rendeznem kellett az érzéseimet, mert kezdtem túlságosan is belebonyolódni, és olyanokat érezni, amit nem engedhettem meg magamnak. Nem akartam még több embert megbántani, mint amennyit már eddig is sikerült – bár ez akaratomon kívül történt. Soha nem leszek képes megbocsájtani azt, hogy magára hagytam azt a személyt, aki a világot jelentette számomra. És szerintem Ő is így van ezzel.

         Viszont ez alatt a két hét alatt sem találkoztam a haverjaival, de van egy olyan megérzésem, hogy hamarosan szerencsém lesz hozzájuk.

¤¤¤¤¤¤¤

         Szombat reggel egyedül ébredek Travis ágyában. Ez szokatlan. Általában én kelek fel előbb, és mire ő is kikel az ágyból, már reggeli várja kint a konyhában.

         A telefonom után nyúlok, ami az éjjeliszekrényen hever, hogy megnézzem rajta az időt. Reggel kilencet mutat. Úristen. Hogy a fenébe aludhattam ennyit? Nem is csodálkozom, hogy Travis már felkelt.

         Kimászok az ágyból, és a konyha felé veszem az irányt. Legnagyobb meglepetésemre, nem találom ott a keresett személyt.

         - Travis! – Kiáltom, hátha meghallja és válaszol rá. De nincs szerencsém. A ház tök üres. Vajon hová mehetett? És mért nem szólt? Na, nem mintha számon kérhetném rajta, hogy merre jár és mit csinál, de a megismerkedésünk óta folyamatosan aggódott miattam és vigyázott rám, így számomra egy kicsit fura, hogy csak így, szó nélkül elmegy, ki tudja hová.

         Mire a végére érek ennek a gondolatmenetnek, kinyílik a bejárati ajtó, és Travis botladozik be rajta, három teli papírzsacskóval a kezében. Gyorsan odarohanok hozzá, hogy segítsek neki, de úgy megijed tőlem, hogy majdnem elejti a zacskókat. Még szerencse, hogy már ott járok előtte, mert így meg tudok menteni egyet, míg a másik kettőt neki is sikerül megóvnia, hogy a padlón kössön ki a tartalma.

         - A frászt hoztad rám. Azt hittem még alszol.

         - Te merre jártál? – Teszem fel látszólag elég hülye kérdést.

         - Bevásároltam egy kicsit. Olyan aranyosan aludtál, hogy nem volt szívem felébreszteni téged. – Elmosolyodik és a konyha felé indul, hogy letegye a kezében lévő két zacskót a konyhapultra.

         - De miért mentél bevásárolni, amikor tegnapelőtt már megvettél mindent? – Kérdezem kicsit értetlenül. Ő úgy néz rám, mintha ez teljesen egyértelmű lenne, de csalódnia kell, mert fogalmam sincs az indítékairól.

         - Ma este átjönnek a srácok, mert már egy ideje rágják miattad a fülemet. Nagyon szeretnének már megismerni, így arra gondoltam, hogy meghívom őket. Remélem nem baj. Ha nem érsz rá, mert már mást terveztél, akkor felhívom őket, hogy tegyük át máskorra. Bár szerintem így is átjönnek majd, mert én hülye, megemlítettem nekik, hogy főzök valamit. – Ismét elmosolyodik, de ezúttal kicsit félénken és reménykedőn.

         - Nem terveztem mára semmit, és én is nagyon szívesen megismerném már a barátaidat. És még ha lett is volna programom, akkor is lemondtam volna.

         Kérdőn néz rám, mire kacsintok egyet. – Hiszen főzöl. Nem is kell ennél jobb indok.

         Elneveti magát, és elkezdi elrámolni a cuccokat. Észreveszem, hogy az egyik zacskóba csak alkohol van. Hmm. Izgalmas lesz az este.

         Segítek neki a helyére tenni a dolgokat, miközben elmeséli, hogy mit tervez főzni. Pikáns csirke szárnyat vegyes salátával. Egyszerű étel, de még így is összefut a nyál a számba.

         Miután ezzel megvagyunk, összedobunk egy gyors reggelit, amit néma csendben eszünk meg, miközben csak nézzük egymást. Közöttünk a csend sosem kínos, vagy terhes, hanem mindig kényelmes és megnyugtató.

         A reggeli befejeztével Travis kiküld a konyhából, mondván, hogy ne lábatlankodjak, és inkább foglaljam le magam azzal, hogy zenét keresek estére. Így teszek, de ezzel eléggé hamar végzek így visszamegyek a konyhába, hogy megnézzem Travis hogy halad.

         - Kérlek, mond, hogy segíthetek valamit, mert ez a zeneválogatás igazán szánalmas feladat volt. – Észreveszi a durcás ábrázatomat, mire hangosan elneveti magát és maga mellé mutat a konyhapultra.

         - Segíthetsz összekeverni a szószt. Mondom, hogyan kell csinálni, míg én bepácolom a csirke szárnyakat és berakom őket a sütőbe. - Válaszolja azzal a féloldalas mosollyal, amit úgy szeretek.

         Megcsinálom a szószt – Travis pontos utasításait követve – és mire kész leszek vele, ő is végez a szárnyakkal és a salátát kezdi el összeállítani.

         - Az nem túl korai még? – Kérdem, mert még csak dél körül jár, és nem hiszem, hogy a most elkészített saláta kibírná addig, amíg meg nem érkeznek a többiek.

         - Nem, mivel ez az adag nekünk lesz, nem nekik. Mit gondoltál, hogy vacsoráig mi már nem is fogunk enni? – Kérdi, a szemöldökét vonogatva, ami miatt önkéntelenül is elnevetem magam. – Mindjárt párolok hozzá egy kis csirkét, a hűtőben meg találsz hozzá öntetet. Hidd el, isteni finom lesz.

         Ezt el is tudom hinni neki, mivel a főző – ez esetben sütőtudományában még nem csalódtam egyszer sem.

         Megebédelünk – amit agyba-főbe dicsérek, ezzel is növelve a már így is hatalmas egóját -, majd helyet foglalunk a kanapén, hogy pihenjünk egy kicsit. Elkezdünk nézni egy filmet, de már csak arra eszmélek fel, hogy valaki a fülembe suttog.

         - Ayd, ébresztő. Mindjárt itt vannak a többiek.

         Erre már kipattantak a szemeim, és még jó hogy hátrahajolt, mert különben lefejeltem volna, olyan hírtelen állok fel. Se szó, se beszéd fogom magam és a szobámba sietek. Gyorsan lezuhanyozom és magamra kapom a ruhámat, amit még délelőtt készítettem ki: egy farmer sortot és egy egyszerű fehér póló, az elején ezzel a felirattal: I’m a limited edition (Limitált kiadás vagyok).

         Mire a nappaliba érek, az már tömve van. Megérkeztek a vendégek.

         - Sziasztok! – köszönök félénken, mivel Travis-en kívül négy fiú és három lány bámul rám.

         - Emberek, ő itt Ayden. Ayden, ők itt Jake, Seth, Chris és Grayson. – Hm, érdekes… - A lányok pedig Brooke, Jenna, és Sam. – Mutat egyesével a jelenlévőkre, akik most már kedves mosollyal néznek rám.

         - Kezdődhet a buli! – Ordítja, szerintem Grayson, bár olyan gyorsan hadarta el Travis a neveket, hogy bele fog telni egy kis időbe, míg megjegyzem őket.

         Travis tálcát hoz be, amin felespoharak sorakoznak, míg Grayson két üveget szorongat a kezében. Mindenkinek töltenek, majd szétosztogatják őket. Az én kezembe is kerül egy, bár nem nagyon tervezek sokat inni az este folyamán.

         - Igyunk Ayden-re, aki visszahozta a fényt Travis életébe. – Emeli magasba a poharát Grayson, de én erre a tósztra kicsit lesokkolódom. Travis is hasonlóan vélekedhet erről, mert nagyra nyílt szemmel bámul a barátjára. A többiek azonban a magasba emelik a poharaikat, így én se kezdem el kielemezni a hallottakat. Ráérek akkor rákérdezni erre, amikor kiürül a ház.

         Ezután Travis feltálalja a vacsorát, amire mindenki szinte egyszerre repül rá. Most már értem mire célzott Travis, amikor azt mondta, hogy elszólta magát, hogy főzni fog. Tényleg nagyon finom volt. Nem ettem még ilyen ízesítésű csirke szárnyat.

         Vacsora után ismét újratöltődnek a poharak és négy kör feles után, már kezdem érezni a hatást, így úgy döntök, hogy abbahagyom egy kicsit, mert ha így folytatom, elég hamar be fogok rúgni, amit megfogadtam magamnak, hogy nem teszek. A többiek nagyon jó fejek, még a lányok is. Egyáltalán nincsenek elszállva maguktól, és nem is a tipikus cicababák csoportját erősítik. Hála Istennek. Elég sok mindent megtudok róluk, kivéve Grayson-ról. Ő nagyon hallgat és folyamatosan az irányomba tekinget. Kezd egy kicsit zavaró lenni.

         Mivel ki kell szellőztetnem a fejem, a konyhába megyek, hogy töltsek magamnak egy pohár vizet. Hallom, hogy valaki utánam jön, és arra számítok, hogy vagy az egyik lány, vagy Travis lesz az, de legnagyobb sajnálatomra és meglepetésemre, Grayson az.

         - Szia.

         - Szia. – Köszönök vissza, bár nem értem, hogy ez most mire jó. Hiszen már itt vannak vagy másfél órája.

         - Tudod nagyon ismerős vagy nekem. És nem csak a kinézetedre vagy az arcodra célzok most, hanem az egész lényedre. Mintha már találkoztunk volna. De az nem lehetséges, mivel még csak most költöztél ide. – De sok mindent tud rólam. Csak nem szoktak kibeszélni engem? Ezt is meg kell majd kérdeznem Travis-től. – És szeretném megköszönni, amit Travis-el teszel. Nem tudom, mi az, de mostanába sokkal boldogabb. Többet is mosolyog, pedig ilyenkor nem szokott.

         - Ilyenkor? – Kezdek nagyon kíváncsi lenni. –

         - Hát… izé… - Zavarba jön, mivel látszólag elszólta magát. Most már határozottan felkeltette a kíváncsiságomat. – Úgy gondolom, nem az én tisztem elmesélni a történetét. De szerintem te is észrevetted már, hogy nem mindig van jelen. Testben igen, de néha valahol nagyon messze jár. Viszont, ha adhatok neked egy jó tanácsot, most ne nagyon erőltesd ezt a témát. Nagyon érzékeny rá.

         Igen, én is észrevettem, hogy néha egészen máshol jár. De eddig nem nagyon tulajdonítottam jelentőséget neki, mert én is szoktam így járni. Főleg mostanába. Hmm, micsoda véletlen.

         Grayson hirtelen megfordul és elkiáltja magát. – Játszunk felelsz vagy merszet! – De jó. Ez után a beszélgetés után semmi kedvem nincs ehhez a játékhoz. Főleg azért sem, mert tartok attól, hogy Grayson valamit forgat a fejébe. Olyan mindentudóan nézett rám az előbb, mintha tényleg ismerne.

         - Ayd, gyere már. Kimaradsz az első körből! – Kiáltja Travis. Imádom amikor Ayd-nek hív. Nem sokan teszik.

         Én is letelepedek a körbe, miközben Grayson már meg is pörgette az üveget. És ki másnál állna meg, mint nálam. Micsoda szerencsém van ma.

         - Felelsz vagy mersz, Ayden? – Ebben az esetben tényleg nincs helyes válasz, mert mindenképpen megszívom. Ha a merszet választom, tuti, hogy valami Travis-el kapcsolatos feladat lesz – amit lehet nem is bánnék annyira. Viszont ha a feleletet választom, akkor a nyakamat tenném rá, hogy olyat fog kérdezni, amire még nem állok készen, hogy válaszoljak. Hát nehéz döntés, mit ne mondjak.

         - Felelek. – Válaszolom végül nagy nehezen.

         - Mikor voltál életedben a legboldogabb? – Kérdezi.

         Gondolkodás nélkül vágom rá. – Nyolc éves koromban.

         - És mikor voltál a legszomorúbb?

         - Ez már a második kérdés. Majd a következő körben felteheted. – Válaszolom eltökélten.

         - Ugyan már Ayden, ne csináld. Nem olyan nehéz kérdés.

         Csúnyán nézek rá, és a szemébe nézve válaszolom. – Nyolc éves koromban.

         Hatalmas mosoly terül szét az arcán, ami nekem nagyon nem tetszik. Ezután néhány körig szerencsére kimaradok a mókából. A többiek isznak és nevetséges kérdésekre válaszolgatnak: első csók, első szex, legmerészebb dolog az életben stb. Majd ismét rám kerül a sor, és ki másnak a jóvoltából, mint Grayson-nak.

         - Felelsz vagy mersz, Ayden? Lágy bátor és merj! – Kacsint rám, és már csak ezért is azt kellett volna választanom, de ennek ellenére mégis a másik lehetőséget választom.

         - Na jó, akkor lássuk. Hol van az a hely, ahol a legnagyobb biztonságban érzed magad? – Kérdezi, és bár ezt sem szívesen árulom el – megvan rá az okom, hogy miért nem -, mégis sokkal rosszabbra számítottam.

         - Nincs konkrét hely, viszont, ahol az apám van, ott mindig is biztonságban éreztem magam, és ez soha nem fog megváltozni. – Válaszolom. Grayson úgy néz ki, mint aki nagyon gondolkodik valamin, majd egy ezer megawattos mosolyt küld felém. Ezzel lezárta a témát, úgy látszik. Hála Istennek.

         Szerencsére a későbbiekben csak kétszer kerül rám a sor, és most van annyi eszem, hogy ne a felelést válasszam. Mindkétszer mertem, mivel az egyik feladatot Jake adta, a másikat meg Sam. Egyik sem volt vészes: innom kellett három felest egymás után, és kikiabálnom az utcára, hogy Grayson a legnagyobb király a világon és őrülten szerelmes vagyok belé. Na ez vajon kinek az ötlete lehetett. Amúgy meglepett, hogy nem azt kérte, hogy csókoljam meg Travis-t vagy, hogy vegyem le a felsőm. Mert az Grayson-ra vallott volna. Legalábbis, ahogy eddig megismertem.

         - Na jó, szerintem mára elég volt a felelsz vagy merszből. Mi lenne, ha inkább kapcsolnánk valami zenét. – Indítványozta Seth.

         - Benne vagyok. Ayd, válassz ki valami jót. – Mondja Travis, én meg elindulok a hifi felé, hogy berakjam, amit délelőtt találtam. Addig a srácok arrébb tolják a bútorokat, hogy legyen hely táncolni.

         Benyomom a hifit és a ’Can’t stop the feeling’ első ütemei árasztják el a helyiséget. Mivel csak Grayson-nak és Travis-nek nincs partnere, így elég kínossá kezd válni a helyzet. Persze ezt is Grayson oldja meg, hogy egy hirtelen mozdulattal magához ránt, és elkezd mozogni a zene ütemére. Még elkapom Travis csalódott és szomorú tekintetét, mielőtt megfordul és a konyha felé veszi az irányt. Legszívesebben utána mennék és visszahúznám, hogy vele táncoljak, de Grayson-t se akarom megbántani, mert bár egy kicsit tolakodónak tartom őt is meg a kérdéseit is, elég jó fej, meg aranyos, és ami a legfontosabb Travis legjobb barátja.