Első fejezet

Első Fejezet

Ayden

         Végre itt vagyok. Az egyetemen. Istenem milyen régóta vártam már rá, hogy itt lehessek. Amióta az eszemet tudom, azért küzdöttem, hogy bejussak ide, és azt tanulhassam, amit imádok. Irodalmat. És nem csak azért, mert imádok olvasni, hanem mert a könyvkiadásban szeretnék elhelyezkedni, és idővel, majd egy saját kiadót is nyitni. De addig még sokat kell tanulnom és dolgoznom, hogy ez az álmom valóra váljon. A többit már feladtam.

         Kicsit hamarabb érkeztem meg, mint ahogy a tanév kezdődik. Augusztus eleje van. Szívem szerint már a középiskola befejeztével itt lettem volna, de anyukám azt akartam, hogy ezt a nyarat még vele töltsem, mivel legközelebb csak egy év múlva fogjuk látni egymást. Személyesen legalábbis.

         Már az érettségi előtt elkezdtem albérlet után kutakodni, bár még a kolit sem zártam ki. Igazából anya mindkettőt támogatta, amin én egy kicsit meg is lepődtem. Én inkább arra szavaztam volna, hogy mindenképpen a kollégiumot fogja javasolni, mert ott elméletileg kevésbé kerülhetnék bajba, mint egy albérletbe, ahol, ugyebár bármi megtörténhetett. De szó, ami szó, jó érveket és ellenérveket is felsorakoztatott mindkettő mellé. Így rajtam állt a választás, hogy eldöntsem, hol szeretném élni az egyetemen töltendő éveimet. Persze, ha nem a kolit választom, egy év elteltével ismét kérelmezhetem, hogy felvegyenek, de én hittem a sorsban, hogy amit kiválasztok, az lesz az elkövetkezendő négy évem otthona.

         Így hát, itt állok a Tanulmányi Osztály előtt, két nagy bőröndöt húzva magam után, hogy hivatalosan is elfoglaljam a szobámat. Igen, a kolit választottam. Egyrészt mert még soha nem volt szobatársam, és már nagyon régen ki szerettem volna próbálni, hogy milyen másvalakivel együtt élni, másrészt meg… Na jó egy kicsit beijedtem, hogy egyedül legyek itt ebben a városban – ahol nem ismerek senkit – egy albérletben. Logikusan ide is kereshettem volna valakit, de azt meg én nem tartottam elég biztonságosnak. Itt azért nem félek, mert az iskola rendel majd mellém valakit, akivel viszonylag összeillünk. Remélem nem csapnak be, mert ki kellett töltenem egy több oldalból álló kérdőívet, hogy milyen szobatársat is szeretnék.

         Bekopogok az ajtón, és várom, hogy történjen valami. Őszintén félek benyitni nehogy félbeszakítsak egy megbeszélést vagy valamit, de ha meg nincs bent senki, akkor elég hülyén veszi ki magát, hogy itt állok az ajtó előtt, mint egy anyám asszony katonája. Így hát lesz-ami-lesz alapon lenyomom a kilincset és benyitok.

         Szerencsére nincs bent senki, csak egy középkorú férfi, aki kedvesen rám mosolyog és int, hogy fáradjak be.

         - Jó napot, miben segíthetek? – kérdezi barátságosan.

         - Jó napot! Ayden Specter vagyok, és Pénteken-

         - Ó, igen, épp most akartam telefonálni, hogy sajnos még nem foglalhatja el a szobáját, csak Hétfőn. Elnézést kérek a kellemetlenségért, de úgy terveztük, hogy a korábban érkező diákok már most elfoglalhatják a szobájukat, de sajnos közbe jöttek egyéb előre nem látható körülmények. Gondolom, azért szeretett volna már ilyen korán beköltözni a kollégiumba, mert nincs a közelben senki, akinél megszállhat. Így természeten gondoskodunk arról, hogy ne maradjon szállás nélkül. Itt ez a telefonszám, kérem, hívja fel és hivatkozzon rám, vagy az iskolára. Biztos vagyok benne, hogy fognak segíteni. Az előbb volt itt egy másik diák is, de neki szerencsére van a közelben ismerőse, akinél megszállhat, amíg ez a helyzet rendeződik. Természetesen, ha hamarabb elhárítanánk a problémát, akkor telefonálni fogunk. Addig is, nagyon örülök, hogy a mi iskolánkat választotta, és remélem kellemesen fognak telni az itt töltött évei. Sok szerencsét, és telefonálunk majd, amint elfoglalhatja a szobáját.

         - Ööö... Nagyon köszönöm, - elveszem a felém nyújtott névjegykártyát, mivel mást nem nagyon tehetek. Köpni-nyelni nem tudok. Úgy remeg a kezem, mint a nyárfalevél. Itt vagyok egyedül egy ismeretlen városba, ahol nincs hol aludnom. Hát ez aztán nagyszerű.

         - Ha bármi problémája lenne, nyugodtan jöjjön vissza, és megpróbálunk megoldást találni rá. Mégegyszer elnézést kérünk a kellemetlenségért, ígérem kárpótolni fogjuk.

         - Arra igazán semmi szükség, - már dehogyis nincs. Legszívesebben most jól behúznék neki egyet. Egyenesen abba a szépen kifehérít fogsorába. – Igazán nagyra értékelem a segítségét. Várni fogom a hívását. További szép napot!

         - Magának is. Hívjuk, amint a szoba készen áll a fogadására. –Jót nevet a saját viccén, én meg úgy teszek, mintha nekem is bejönne a poénkodása. De legszívesebben sírva fakadnék. Mihez kezdjek most. Jobb, ha először is kivonulok ebből az irodából, mielőtt ténylegesen is elerednének a könnyeim.

         Kibotladozom az ajtón, magam után vonszolva, a most már mázsásnak tűnő bőröndjeimet, majd a falnak dőlök, és jó pár mély lélegzetet veszek, mielőtt elindulnék, hogy keressek egy padot, amire leülhetek, mert a lábaim mindjárt megadják magukat.

         Találok is egyet, nem messze a Tanulmányi Osztály épületétől. Egyébként nagyon szép az egyetem. Rusztikus stílusú, monumentális épületek együttese. Mindig is olyan egyetemre szerettem volna járni, ami nem túl zsúfolt. Erre az egyetemre – a legtöbbhöz képest – kevesen járnak, szerencsémre. Nem nagyon bírom a tömeget, és a feltűnést sem.

         Előveszem a telefonomat és tárcsázom is a számot, amit az imént kaptam. Kicsöng, és kicsöng, de senki nem veszi fel. Már így is tiszta ideg vagyok, nincs szükségem még arra is, hogy ne vegyek fel azt a rohadt telefont. Leteszem és újra hívom, hátha most felveszi valaki. Nem járok sikerrel. Jól van, gondoltam. Most jobb, ha egy kicsit lehiggadok, majd utána újrapróbálkozom. Addig is számításba kellene vennem, hogy mit fogok tenni, ha ez a hívás nem fog összejönni, vagy ha össze is jön, nem tudnak majd segíteni nekem.

         Nem ismerek senkit sem ebben a városban. Anyát nem akarom felhívni – még – mert biztos teljesen kétségbeesne és vagy foglalna nekem repülőjegyet, hogy az első járattal hazamenjek, vagy ugyanezt tenné, csak saját magának.

         Apámat is felhívhatnám, de nem tudom, hogy most hogy áll a munkájával – vagy velem. Meg hát, elég régóta nem is beszéltünk már – bizonyos okoból kifolyólag – csak anyától tudom, hogy még mindig ott lakik, ahol eddig, és még mindig azzal foglalkozik, amivel eddig. Öt órára lakik innen, szóval nagyjából egy egész napnyi kimaradást jelentene számára, ha értem kellene jönnie. Bár nem is hiszem, hogy lenne-e bátorságom felhívni őt. Az igazság az, hogy félek. Félek, hogy bajt hoznék rá, illetve anyára, nem is beszélve magamról. Így ez a hívás az utolsó mentsváram lesz.

Apa egyébként ügyvédként dolgozik, és elég jól is csinálja. Igaz, mindig is anya meg én voltunk számára az elsők. A munkája mindig csak a második vagy harmadik lehetett a sorban. Ezért is szerettem őket annyira. Mindent megtettek értem, és ezt soha nem tudom majd nekik eléggé meghálálni. Még apának sem, akivel tizenegy éve nem találkoztam, de még csak nem is beszéltem vele. Mindent megtett, hogy biztonságban legyek – meg anya is -, hogy jó legyen nekem, és semmiben sem szenvedjek hiányt.

         Amikor felvettek az Eastern-re – álmaim egyetemére – még csak el se tudtam neki mesélni, hogy mennyire boldog vagyok, hogy végre egy ott leszek majd, ahol lenni akarok, és azt tanulhatom, amit mindig is szerettem volna. Hiányzik. Nagyon. Nincs olyan nap, hogy ne gondolnék rá. Rá és még valakire… Valakire, aki egy időben nagyon fontos része volt az életemnek. De most nem akarok erre gondolni, mert csak még szomorúbb és mérgesebb leszek.

         Egy kicsit lenyugodtam – bár nem nagyon, mert meg mindig esz az ideg - megpróbálkozom mégegyszer a telefonhívással. Ez alkalommal sincsen szerencsém, de most hagyok egy üzenetet, amelyben kifejtem a helyzetemet, meg elmondom, hogy kitől kaptam meg ezt a számot. Hátha ezzel sikerül elérnem valamit.

         Visszateszem a telefont a zsebembe, a kezembe hajtom a fejem, és néhányszor mély levegőt veszek. Ki kell találnom valamit, ha esetleg nem hív vissza ez az ember, vagy nem tud segíteni.

         Jó pár percig ülök így itt – de az is lehet, hogy már meg sem mozdultam –amikor mozgást hallok magam mögött. Érzékelem, hogy valaki elmegy mögöttem – hallom, ahogy a léptei távolodnak tőlem – majd hirtelen megáll. Ezt onnan sejtem, hogy már nem hallok semmit sem. Nem merek felnézni, mert félek, hogy meglát – bár az is lehet, hogy már észrevett és ezért állt meg.

         Aztán újra meghallom a lépteit, és szerencsétlenségemre pont felém közelítenek. Még mindig nem nézek fel, mert egyrészt a könnyeim még mindig azzal fenyegetnek, hogy elerednek, másrészt meg félek, hogy mit találnék ott ha felpillantanék.

         Érzem, hogy az a valaki megáll előttem, de nem tesz semmit sem, hogy magára vonja a figyelmemet. Nagy nehezen összeszedem a bátorságomat, és felnézek rá. És ott lesz végem menten...

         A leggyönyörűbb kék szempárba nézek, amit valaha is láttam. Illetve mégsem… Találkoztam már ilyen kékségekkel ezelőtt is, de erre most nem akarok gondolni. Szemét sötét és dús szempillák keretezik, amik ha pislog, az arcát verdesik. Dús fekete haja van, ami nem túl rövid, de nem is túl hosszú. Pont olyan, amilyenbe mindig is szerettem volna beletúrni. És amilyenbe nagyon régen már túrtam is. De ebbe se akarok most belegondolni. Majd a szájára téved a tekintetem, ami... ami mosolyra görbül. Ez a szemét nevet rajtam, miközben én azzal küzdök, hogy el ne sírjam magam. De a mosolya... A mosolya el is feledteti velem, hogy miért ülök itt ezen a padon, magamba fordulva, a kétségbeesés határán. És azok a gödröcskék... Mert persze, hogy vannak gödröcskéi, ráadásul az arca mind a két oldalán megjelennek. De az nem lehet, hogy…

Ezeket a gondolatokat most elhessegetem magam elől, mert ez a szemét nem elég, hogy jól néz ki, de még ki is nevet. Na, erre nekem most tényleg semmi szükségem.

         Készen állok arra, hogy felálljak, és elmenjek egy másik nyugodt helyre, ahol kitalálhatom, hogy mit kezdjek ezzel a kialakult helyzettel, amikor kinyújtja a kezet, és megfogja az egyik bőröndöm fogantyúját. Felpattanok és megragadtam a másik bőröndömet, nehogy azt is megkaparintsa. Nem tudom mi a szándéka, de az biztos, hogy nem fogom hagyni magam egykönnyen kiraboltatni. Nyilván rájöhetett, hogy ez az egész szituáció nem veszi ki valami jól magát, mert elengedi a bőröndömet és feltartja mindkét kezét, hogy lássam, nem tervezi, hogy kirabol engem.

         - Ne haragudj, csak gondoltam nem szeretnél itt ülni az esőben. – Jézusom. Észre se vettem, hogy elkezdett esni. Ennél szánalmasabban már nem is nézhetnék ki.

         -Ó. – Még mindig nem vagyok képes megszólalni. Sután felállok, és a két bőröndömért nyúlok, hogy legalább valami száraz helyre húzzam be őket. A srác kikapja az egyiket a kezemből és húzni kezdi a parkoló fele.

         - Hé, te meg mit csinálsz? – kiáltom utána, bár magamba sejtem, hogy mire készül.

         Megpördül, de nem áll meg, csak megy és húzza maga után a ruháimat, miközben hátrafelé sétál.

         - Beteszem a bőröndjeidet a kocsiba, hogy legalább azok ne ázzanak el. Mert nagyon úgy festettél ott, a padon ülve, mint akinek nincs hova mennie. Ha gondolod, áztathatod magad az esőben, de nem hiszem, hogy örülnél neki, ha a cuccaid is eláznának. Ha meguntad a makacskodást, akkor akár te is beszállhatsz az autóba. De ne sokat gondolkodj rajta, mert ha már csurom vizes leszel, be nem teheted a lábadat a kocsimba. –Rám kacsint, aztán újra előre fordul, és megteszi a maradék távot is a kocsijához.

         Legyőzöm a büszkeségemet - mert mást nem nagyon tudok tenni – és meg indulok felé. Bár egy kicsit még mindig tartok attól, hogy esetleg kirabol, majd megöl, vagy... Nem is akarok belegondolni, hogy miket tehetne meg velem. De valahogy nem tudom elképzelni, hogy képes lenne ártani nekem.

         Mire odaérek a kocsijához, ő már be is tette az egyik bőröndömet a csomagtartóba, és rám várt, hogy be tudja tenni a másikat is. Amint mind a kettő bekerül, lezárja a tetőt, és a vezetőüléshez megy, kinyitja az ajtót, és beszáll. Veszek egy mély lélegzetet, hogy felkészítsem magam az elkerülhetetlenre. Kinyitom az ajtót, beülök mellé az anyósülésre, majd becsapom magam után.

         Nem merek ránézni, így csak ülök ott és előrefelé bámulok. Nézem, ahogy az eső a szélvédőre hullik majd lecsorog róla. Percekig vagyunk így, és én kezdem elég kényelmetlenül érezni magam. Na, nem mintha eddig nem éreztem volna, de ez másodpercről másodpercre egyre rosszabb lesz. Már azon vagyok, hogy megkérem, tegyen ki a könyvtárnál vagy valahol, mert ez a feszültség már elviselhetetlen számomra.

         - Amúgy Travis vagyok. Travis Cooper. – A mély hangjától, és attól, hogy ilyen hirtelen szólal meg, megijedek. Úgy felugrom az ülésben, hogy majdnem beverem a fejem a tetőbe. Istenem, még a hangja is szexi. Ez aztán már tényleg nem fair. Gondolom, én egyáltalán nem nézek ki szexin. Csurom vizes ruha, fejemhez tapadt, esőtől csöpögő haj, elkenődött szemfesték. Mondjuk nem is nagyon akarok tetszeni neki. Jobb is, ha távol tartom magam tőle. Az életben már így is épp elég csalódás ért, nem tervezem, hogy ezzel az istenséggel töretem össze legközelebb a szívem. Minél inkább távol maradok tőle, annál jobb. Bár ebbe a kocsiba a távolság relatív fogalom.

         - Engem Ayden-nek hívnak. – Mutatkozom be én is, hogy ne tűnjek bunkónak. Bár legszívesebben kiugranék a kocsijából és elrohannék előle. Azt se bánnám, ha a cuccaim nála maradnának. Nem tudom, miért érzem így. Pedig eddig csak kedves dolgot tett értem, mégis valahogy olyan, mintha... Nem is tudom milyen, de fura.

         - Mi lenne, ha elmennének bekapni valami, és utána kitalálnánk, hogy mi legyen. Hátha addig az a valaki is visszahív, akit annyira próbálsz elérni.– Javasolja kedvesen, de engem kiráz tőle a hideg, és igazából még én sem tudom eldönteni, hogy jó vagy rossz értelemben. Szeretnék vele menni, és ez teljesen meglep engem. Nem vagyok az a típus, aki beszáll egy idegen autójába, majd mintha semmi különös nem lenne benne, elmegy vele „bekapni” valamit.

         - Honnan tudod, hogy megpróbáltam elérni valakit? – kérdem, de a hangom bizonytalan. Kezdem megbánni, hogy beültem mellé. De ugyanakkor nem szeretnék kiszállni sem innen – és nem az eső miatt. – Mindegy is, nem számít. Tényleg el kell érnem valakit, különben ma a híd alatt alszom – ha egyáltalán van itt valamerre híd. – Elhúzom a számat, és a szemem sarkából látom, hogy megint mosolyog. Tetszik a mosolya.

         - Jól van. Akkor menjünk enni, mert éhen halok, remélem te is. Utána meg kitaláljuk, mi legyen. Rendben?

         Hát nem nagyon van más választásom, és igazából szeretnék vele még egy kis időt eltölteni. Istenem, mi lett velem? Azt se tudom, mivel foglalkozik, hány éves, sem azt, hogy erre az egyetemre jár-e egyáltalán. Lényegében a nevén kívül semmit nem tudok róla. De valamiért helyesnek érzem, hogy itt ülök vele, ebben a kocsiban, és épp enni készülünk együtt.

         - Rendben, - sóhajtok és végre elég bátorságot gyűjtök össze, hogy ne csak a szemem sarkából nézzek rá. Amint rápillantok, meg is bánom. Gyönyörű kék szemével és gödröcskés mosolyával engem néz. Megbabonáz. Egyszerűen képtelen vagyok arra, hogy félrenézzek, úgyhogy neki kell majd megtörnie a szemkontaktust. De ő sem úgy néz ki, mint aki ezt akarja tenni. Végtelennek tűnő percekig bámuljuk így egymást, míg egyszer csak lehervad a mosoly az arcáról, megköszörüli a torkát és a szélvédő felé fordul. Ő törte meg a szemkontaktust. Tudtam, hogy ez fog történni, mégis egy kicsit csalódott vagyok.

         Becsatolom a biztonsági övemet, amíg ő elindítja a kocsit.

         - Hová megyünk? – Töröm meg a kínos csöndet. Muszáj, mert különben megfulladok.

         - Van egy hely nem messze innen. Egy kis bisztróféleség, de mindent lehet kapni, ami csak az eszedbe jut. – Rám pillant. Csak egy másodpercre, majd figyelmét újra az útnak szenteli, de a mosoly megint visszatért az arcára. Erre én is elmosolyodtam, bár a jelenlegi helyzetem nem nagyon ad okot a vidámságra. De ezt a mosolyt nem tudom levakarni az arcomról. Bámulok kifelé a szélvédőn és mosolygok. Régen – nagyon, nagyon régen – nem éreztem így.

         - Az jó, meghoztad az étvágyamat. – Válaszolom.

         Csendben autózunk tovább, de ez a csend most már nem kínos. Néhány perccel később valóban megérkezünk egy kis bisztró parkolójába. Nagyon hangulatosnak tűnik innen kintről nézve. Már csak reménykedni merek, hogy belül is ilyen.

         Travis leállítja a motort, kicsatolja az övét, de nem úgy néz ki, mint aki ki szeretne szállni. Én is kicsatolom a sajátomat és felé fordulok. Az arcára nézek, amiről már megint eltűnt a mosoly. Feszültnek néz ki. A kezére pillantok, és egy kicsit megijedek. Úgy szorítja a kormányt, hogy a bütykei szinte teljesen elfehérednek.

         - Figyelj, ha mégsem akarod, hogy itt legyek, és bemenjek veled, akkor megértem. Hiszen egyáltalán nem is ismerjük egymást. Nem tartozol irántam semmi felelősséggel. Köszönöm, hogy egyáltalán elhoztál ideáig. Most már legalább egy kis ideig lesz fedél a fejem fölött. – Próbálok elmosolyodni, de nem nagyon megy.

         Már nyúlnék a kilincs után, hogy kinyissam az ajtót és eltűnjek ebből az autóból, amikor elkapja a karomat, és visszaránt. Ettől csak még jobban megijedek, pedig próbáltam magabiztosnak mutatni magamat. Láthatja az arcomon, hogy a pánik közelében járok, mert elengedi a kezem, a sajátjával meg megdörzsöli az arcát.

         - Én nem akarom, hogy elmenj… illetve, nem is tudom, mit akarok, de azt nem, hogy kiszállj ebből a kocsiból. Vagyis szeretném, hogy kiszállj, mert itt mégsem ehetünk, de… Istenem azt sem tudom, miket hordok itt össze. Szóval… Nem tudom, miért érzem ezt, de egyszerűen nem szeretném, hogy elmenj, mert tiszta ideg lennék, hogy nem tudom, mi történik veled. Nem értem, miért érzem így, de ez van.

         - Ha nem akarod, hogy elmenjek, akkor miért tűntél annyira feszültnek? Én azt hittem, már megbántad, hogy egyáltalán odajöttél hozzám. Én azt is megérteném, hidd el. Én sem nagyon bíznék meg egy idegenbe, akit alig öt perce ismerek.

         - Bennem mégis megbíztál annyira, hogy beülj mellém a kocsiba. Honnan tudod, hogy nem foglak bántani, vagy kirabolni, vagy bármi ilyesmi? Lehet, hogy most csak adom a szépet, és amikor nem számítasz rá, letámadlak.

         - Egyrészt azért gondolom, hogy nem akarnál ártani nekem, mert azt megtehetted volna ott a padnál. Ott nem volt senki, aki a segítségemre sietett volna, míg itt azért van pár ember, aki ha sikítanék, egyből idejönne megnézni, hogy mi folyik itt. Másrészt meg… nem tudom. Egyszerűen csak érzem. Lehet, hogy hülye indok, de ez van.

         Csak néz rám, nem szól semmit. Majd fogja magát és kiszáll a kocsiból. Én meg ülök itt döbbenten és nem tudom, hogy mi történt az előbbi alig tíz percben. Úgy döntök, hogy majd bent kifaggatom egy jó kis forró tea, meg valami finom kaja mellett.

Prológus

Prológus

Travis

         Soha nem hittem volta, hogy az ember ennyi különböző módon képes szeretni. Én huszonegy éves koromra, naivan azt hittem mindegyiket átéltem már. Nem is tévedhettem volna ennél nagyobbat.

         Hétévesen szerettem átmenni a szomszédba játszani. Még jobban szerettem, amikor a szomszéd jött át hozzám, na persze nem azért mert lány volt, vagy ilyesmi, hanem mert... A fenébe is, azért szerettem, mert lány volt, és a saját hazámban hazai terepen voltam. Amúgy se szerettem a rózsaszín színt – még most se csípem–pláne nem akkor, ha mindenen ez a szín dominált. Imádtam vele játszani, mert a rózsaszín szín ellenére nemcsak babázni szeretett. Mindent befogadott, amit mutattam neki, és látszólag még élvezte is. Egyre jobban megkedveltem. Egyre több időt töltöttünk együtt. Mondhatni mindent együtt csináltunk – igen, még a babázásra is rávett. Bármire hajlandó voltam, csakhogy vele lehessek.

Kilenc éves koromban pedig életemben először szerelmes is lettem. Gondolom kitaláltátok már, hogy ugyanabba a szomszéd lányba. A bátyám mai napig cukkol emiatt, pedig ő nem értette meg ezt. Mai napig nem érti meg.

         Majd bekövetkezett az, amit soha de soha nem kívánok senkinek, még a legrosszabb ellenségeinek sem. Elvesztettem azt az embert, akit a világon a legjobban szerettem – az anyukámat. Mindössze kilenc évesen. A világom a darabjaira hullott. Csak az a lány, az a szomszéd lány, akibe beleszerettem, volt képes egy kicsit elviselhetőbbé tenni a helyzetet. Ott volt nekem, és ezt soha, de soha nem leszek képes neki eléggé meghálálni. Minden egyes éjszakát nálam töltött – ez egy kilenc éves szájából furának hangozhat, de ezek voltak a legszebb éjszakák.

         Először csak véletlenül történt meg. Átmászott hozzám, mert meglátta, hogy sírok – az emeleti ablakunk egymással szemben helyezkedett el. Mindig is utáltam, ha sírni láttak, mivel a férfiak nem sírnak nyilvánosan – sőt sehogysem. Ki voltam rá akadva. Mondtam neki, hogy menjen haza, nem akarom, hogy itt legyen. Csúnya dolgokat vágtam a fejéhez, de ahelyett, hogy fogta volna magát és visszamászott volna a saját szobájába, odajött és átölelt. Én meg csak álltam ott, köpni-nyelni nem tudtam. Még a sírást is abbahagytam. De miután tudatosult bennem, hogy mi történt, átszakadt a gát. Visszaöleltem és úgy sírtam, mint azelőtt és azóta se soha. Egy idő után, miután csillapodott a sírásom, az ölembe vettem és az ágyhoz vittem őt. Lefeküdtem és magamhoz húztam. Tudtam, hogy haza kellene küldenem, hogy nem helyes hogy az ágyamban fekszünk, de nem voltam képes elengedni. Szemben feküdtünk, csak bámultuk egymást, és szorongattuk a másik kezét. Nem tudom, mikor, de valamikor elaludhattam, mert arra ébredtem, hogy a bátyám ébresztget minket, mert az anyukája már mindenhol keresi Maggie-t – mert, hogy így hívtak azt a lányt, akibe életembe először beleszerettem. És tagadhatnám, de a mai napig szerelmes vagyok abba a lányba.

Igaz én jobban szerettem Mags-nek szólítani. Egyrészt azért, mert senki sem hívta így, másrészt mert így volt egy dolog, ami csak az enyém volt. Még ha ez csak egy becenév volt is.

         Másnap nem beszéltünk erről, és szerencsére a bátyám se kérdezősködött – akkor még. De aznap is átmászott hozzám, és megint együtt aludtunk el. Senki nem tudott erről, csak a bátyám, aki megígérte, hogy tartja a száját. Évekkel később árulta csak el, miért tette ezt értem. Mert soha nem látott engem olyan békésnek, olyan nyugodtnak, mint mikor a karomban tartottam őt.

         Egy évig ment így. Minden este átjött, egymást átölelve aludtunk el, majd a bátyám ébresztett minket, hogy Maggie-nek ideje haza mennie, ha nem szeretnénk lebukni.

         Aztán egy nap őt is elszakították tőlem. Elvesztettem a második embert a Földön, akit mindenkinél jobban szerettem. Tízévesen másodjára tört apró darabokra a világom. Nem tudom, hogyan voltam képes kiheverni ezt, de van egy olyan érzésem, hogy a mai napig sem sikerült teljesen. Márcsak azért se hiszem, mert tizenegy éve nem vagyok képes végig aludni egy éjszakát sem. Tízéves korom óta nem alszom jól. Vagy a rémálmok miatt, vagy egyszerűen csak azért, mert rágondolok. Hol lehet, merre járhat, mit csinál? Próbáltam megkeresni. Istenem minden nap megpróbálkozom valamivel, de eddig egyszerűen nem jártam sikerrel. Még a bátyámat is megkértem, hogy segítsen. Ennyire el voltam keseredve, de ő sem talált semmit róla.

         Azóta se voltam szerelmes és nem is hiszem, hogy az leszek-e valaha. Voltak lányok, akikkel kavartam, de én még soha... Na mindegy. Próbáltam újrakezdeni, de nem ment. Buliztam, ittam, be is rúgtam - elég sokszor - de még így se tudtam annyit inni, hogy összejöjjek lányokkal. Nem ment. Folyton csak ő járt az eszembe. És a mai napig is folyton csak rá gondolok.

         Hiszek a sorsban. Nem véletlenül hajtotta az utamba hétévesen. Nem véletlenül volt mellettem a legrosszabb időszakban, amikor kilenc voltam. És holt biztos, hogy nem ok nélkül szakították el tőlem tízévesen. Hiszek benne, hogy egy nap újra találkozom vele, és akkor... És akkor nem tudnám, mit csináljak. Mert lehet, hogy ő már továbblépett, rég elfelejtett – bár nagyon remélem, hogy nem így van. Nagyon szeretném látni őt, akár csak még egyszer az életben, hogy tudjam, jól van és boldog. Így hátha én is tovább tudnék lépni – mert ez a bizonytalanság kikészít.

         Ha megbizonyosodnék arról, hogy boldog, és úgy éli az életet, ahogy szerette volna, akkor én is boldog lennék, és talán még az is megeshet majd, hogy találkozom valakivel. Bár azt a Lányt soha senki nem lesz képes helyettesíteni. Mert a szívem felét magával vitte aznap, amikor elment. Viszont a másik fele meg itt van nálam, és ezt egy olyan lánynak fogom adni, aki érdemes lesz rá. Nagyon remélem, hogy hamarosan megtalálom.

Elindult!

Üdv minden kedves Könyvmolynak!

Ezt az oldalt azért hoztam létre, mert úgy döntöttem, hogy megpróbálkozom az írással :D Ezért ma megnyitja kapuit a Believe in Fate. Azért választottam ezt a címet, mivel ezt adtam a folyamatban lévő "alkotásomnak" is :)

Remélem elnyeri majd a tetszéseteket, de ha nem akkor is nyugodtan írjátok meg! A negatív kritikákat is szívesen várom, így legalább tudni fogom, hogy miben kellene fejlődnöm! :)

Nemsokára hozom is az úgynevezett "Prológust" :D
Az, hogy miről fog szólni a történet, még nem tudom, bár nagyjából megvan, hogy mit szeretnék írni, de az "ihlet"-et csak közben kapom el, így fülszöveget sajnos nem tudok hozzá írni :(
Bár így remélem, hogy csak még izgalmasabb lesz a történet ;)

Jó olvasást kívánok Nektek!

Millió Puszi és Ölelés! :D