Prológus

Prológus

Travis

         Soha nem hittem volta, hogy az ember ennyi különböző módon képes szeretni. Én huszonegy éves koromra, naivan azt hittem mindegyiket átéltem már. Nem is tévedhettem volna ennél nagyobbat.

         Hétévesen szerettem átmenni a szomszédba játszani. Még jobban szerettem, amikor a szomszéd jött át hozzám, na persze nem azért mert lány volt, vagy ilyesmi, hanem mert... A fenébe is, azért szerettem, mert lány volt, és a saját hazámban hazai terepen voltam. Amúgy se szerettem a rózsaszín színt – még most se csípem–pláne nem akkor, ha mindenen ez a szín dominált. Imádtam vele játszani, mert a rózsaszín szín ellenére nemcsak babázni szeretett. Mindent befogadott, amit mutattam neki, és látszólag még élvezte is. Egyre jobban megkedveltem. Egyre több időt töltöttünk együtt. Mondhatni mindent együtt csináltunk – igen, még a babázásra is rávett. Bármire hajlandó voltam, csakhogy vele lehessek.

Kilenc éves koromban pedig életemben először szerelmes is lettem. Gondolom kitaláltátok már, hogy ugyanabba a szomszéd lányba. A bátyám mai napig cukkol emiatt, pedig ő nem értette meg ezt. Mai napig nem érti meg.

         Majd bekövetkezett az, amit soha de soha nem kívánok senkinek, még a legrosszabb ellenségeinek sem. Elvesztettem azt az embert, akit a világon a legjobban szerettem – az anyukámat. Mindössze kilenc évesen. A világom a darabjaira hullott. Csak az a lány, az a szomszéd lány, akibe beleszerettem, volt képes egy kicsit elviselhetőbbé tenni a helyzetet. Ott volt nekem, és ezt soha, de soha nem leszek képes neki eléggé meghálálni. Minden egyes éjszakát nálam töltött – ez egy kilenc éves szájából furának hangozhat, de ezek voltak a legszebb éjszakák.

         Először csak véletlenül történt meg. Átmászott hozzám, mert meglátta, hogy sírok – az emeleti ablakunk egymással szemben helyezkedett el. Mindig is utáltam, ha sírni láttak, mivel a férfiak nem sírnak nyilvánosan – sőt sehogysem. Ki voltam rá akadva. Mondtam neki, hogy menjen haza, nem akarom, hogy itt legyen. Csúnya dolgokat vágtam a fejéhez, de ahelyett, hogy fogta volna magát és visszamászott volna a saját szobájába, odajött és átölelt. Én meg csak álltam ott, köpni-nyelni nem tudtam. Még a sírást is abbahagytam. De miután tudatosult bennem, hogy mi történt, átszakadt a gát. Visszaöleltem és úgy sírtam, mint azelőtt és azóta se soha. Egy idő után, miután csillapodott a sírásom, az ölembe vettem és az ágyhoz vittem őt. Lefeküdtem és magamhoz húztam. Tudtam, hogy haza kellene küldenem, hogy nem helyes hogy az ágyamban fekszünk, de nem voltam képes elengedni. Szemben feküdtünk, csak bámultuk egymást, és szorongattuk a másik kezét. Nem tudom, mikor, de valamikor elaludhattam, mert arra ébredtem, hogy a bátyám ébresztget minket, mert az anyukája már mindenhol keresi Maggie-t – mert, hogy így hívtak azt a lányt, akibe életembe először beleszerettem. És tagadhatnám, de a mai napig szerelmes vagyok abba a lányba.

Igaz én jobban szerettem Mags-nek szólítani. Egyrészt azért, mert senki sem hívta így, másrészt mert így volt egy dolog, ami csak az enyém volt. Még ha ez csak egy becenév volt is.

         Másnap nem beszéltünk erről, és szerencsére a bátyám se kérdezősködött – akkor még. De aznap is átmászott hozzám, és megint együtt aludtunk el. Senki nem tudott erről, csak a bátyám, aki megígérte, hogy tartja a száját. Évekkel később árulta csak el, miért tette ezt értem. Mert soha nem látott engem olyan békésnek, olyan nyugodtnak, mint mikor a karomban tartottam őt.

         Egy évig ment így. Minden este átjött, egymást átölelve aludtunk el, majd a bátyám ébresztett minket, hogy Maggie-nek ideje haza mennie, ha nem szeretnénk lebukni.

         Aztán egy nap őt is elszakították tőlem. Elvesztettem a második embert a Földön, akit mindenkinél jobban szerettem. Tízévesen másodjára tört apró darabokra a világom. Nem tudom, hogyan voltam képes kiheverni ezt, de van egy olyan érzésem, hogy a mai napig sem sikerült teljesen. Márcsak azért se hiszem, mert tizenegy éve nem vagyok képes végig aludni egy éjszakát sem. Tízéves korom óta nem alszom jól. Vagy a rémálmok miatt, vagy egyszerűen csak azért, mert rágondolok. Hol lehet, merre járhat, mit csinál? Próbáltam megkeresni. Istenem minden nap megpróbálkozom valamivel, de eddig egyszerűen nem jártam sikerrel. Még a bátyámat is megkértem, hogy segítsen. Ennyire el voltam keseredve, de ő sem talált semmit róla.

         Azóta se voltam szerelmes és nem is hiszem, hogy az leszek-e valaha. Voltak lányok, akikkel kavartam, de én még soha... Na mindegy. Próbáltam újrakezdeni, de nem ment. Buliztam, ittam, be is rúgtam - elég sokszor - de még így se tudtam annyit inni, hogy összejöjjek lányokkal. Nem ment. Folyton csak ő járt az eszembe. És a mai napig is folyton csak rá gondolok.

         Hiszek a sorsban. Nem véletlenül hajtotta az utamba hétévesen. Nem véletlenül volt mellettem a legrosszabb időszakban, amikor kilenc voltam. És holt biztos, hogy nem ok nélkül szakították el tőlem tízévesen. Hiszek benne, hogy egy nap újra találkozom vele, és akkor... És akkor nem tudnám, mit csináljak. Mert lehet, hogy ő már továbblépett, rég elfelejtett – bár nagyon remélem, hogy nem így van. Nagyon szeretném látni őt, akár csak még egyszer az életben, hogy tudjam, jól van és boldog. Így hátha én is tovább tudnék lépni – mert ez a bizonytalanság kikészít.

         Ha megbizonyosodnék arról, hogy boldog, és úgy éli az életet, ahogy szerette volna, akkor én is boldog lennék, és talán még az is megeshet majd, hogy találkozom valakivel. Bár azt a Lányt soha senki nem lesz képes helyettesíteni. Mert a szívem felét magával vitte aznap, amikor elment. Viszont a másik fele meg itt van nálam, és ezt egy olyan lánynak fogom adni, aki érdemes lesz rá. Nagyon remélem, hogy hamarosan megtalálom.