Ötödik fejezet

Ötödik Fejezet

Travis

         Ez a buli nem a terveim szerint alakul. Kezdjük azzal, hogy úgy terveztem, több időt töltök majd Ayden-nel, jobban megismerem őt – bár mondjuk ez összejött, mert sok mindent megtudtam róla -, és jól érzem majd magam vele. Ezzel szemben Grayson-t egészen biztos meg fogom ölni.

         Meséltem már neki Ayden-ről – nem is keveset. Tudja mit érzek, vagy mit nem érzek már. És most tuti, hogy csak azért csinálja ezt, hogy engem kiugrasszon a bokorból. De ez nem fog összejönni neki. Már csak azért sem, mert tudom, hogy olyan messze nem fog elmenni.

         Viszont amikor látom, hogy a legjobb barátom magához húzza azt a lányt, akitől mostanában úgy érzem, hogy újra élek, legszívesebben behúznék neki egyet. Csak azért nem teszem meg, mert miután Ayden-t háttal fordítja nekem, rám kacsint. Rám mert kacsintani az a rohadék. Persze nem tudom a csalódottságot teljesen eltűntetni az arcomról, így a nyakamat teszem rá, hogy Ayden észrevette. Ezt onnan tudom ilyen biztosan, mert ő viszont nem is próbálta elrejteni ezt a tekintetet arcáról.

         Nem időzök ott tovább, fogom magam és a konyhába menekülök. Igen, bevallom, gyáván megfutamodok. Nem bírtam volna tovább nézni őket, ahogy egymáshoz simulva táncolnak.

         Töltök magamnak egy felest, és rögtön utána lehúzok még egyet. Még nem vagyok részeg, de nem is akarok az lenni. Tiszta fejre van szükségem Ayden közelében. Az első szám véget ér és egy lassabb kezdődik el. Istenem, lőjetek le.

         Épp a harmadik felesemet készülök lehajtani, amikor valaki megérinti a könyökömet, majd kikapja a kezemből a poharat.

         Megfordulok, és szembe találom magam Ayden-nel. Lehajtja a felest, de egy kis csepp kiszökik és épp az állán csorog lefelé.

         Gondolkodás nélkül hajolok oda és nyalom le róla, az így már sokkal ízletesebb vodkát.

         Amikor az ajkaim megérintik a bőrét, megdermed, de nem húzódik el. Köszönöm Istenem. Annyira jó íze volt. És most nem az alkoholra gondolok. A testem már erre az egyszerű érintésre is hevesen kezd reagálni. A szívem felgyorsul és a nadrágom is szűkebbé válik.

         Mielőtt lenn délen még nagyobb bajba kerülnék, nagy nehezen hátrahúzódom. Arra számítok, hogy pofon vég, vagy minimum kapok tőle egy csúnya pillantást, de legnagyobb megdöbbenésemre mosolyog. És ez nem az a szégyenlős mosoly, amit a megismerkedésünk óta tapasztaltam, és amit úgy szeretek. Nem. Ez egy hatalmas, széles, gonoszkás vigyor. Hmm. Ez talán még jobban tetszik.

 És még jobban megdöbbenek, amikor megszólal: - Táncolnál velem? – Kérdezi, és az előbbi csábos vigyort, felváltja a kedvenc, szégyenlős mosolyom. Nem tehetek róla, úgy vigyorgok, mint egy idióta.

- Semmi sem szeretnék jobban. – Válaszolom, kinyújtva felé a kezem.

Gondolkodás nélkül elfogadja. A vigyorom, ha lehet ezt mondani, még szélesebb lesz. Magam után húzom, ki a konyhából, vissza a nappali felé. Épp egy Taylor Swift szám megy, amit én személy szerint nem nagyon szeretek, de Ayden imádja, ezért csináltam egy olyan CD-t is, amin csak ennek az énekesnőnek a számai vannak.

Amikor odaadtam neki, szó szerint a nyakamba ugrott. Akkor olyan boldogság töltött el, amit már nagyon régen nem éreztem.

Most viszont nemcsak boldog vagyok, de izgatott is, és bevallom egy kicsit félek is. Na jó, be vagyok szarva, és most nem csak a táncra gondolok. Megijesztenek ezek az érzések, amiket ez iránt a lány iránt érzek, vagy amit érezni kezdek.

De nem akarom, hogy ez a félelem kiüljön az arcomra, hogy ez a lány meglássa, milyen mélyen beette magát a szívembe és az életembe, mert tudom, hogy ez a tökéletesség, ami most jelen van, nagyon könnyen és nagyon gyorsan összedőlhet. Kezdve azzal, hogy ugye nemsokára elköltözik innen. Nem szeretném – nagyon nem -, de azt se akarom, hogy valami őrültnek gondoljon, amiért nem szándékozik elengednem őt.

Amikor a nappaliba érünk, szembefordulok vele és magamhoz húzom. Látom, hogy a többiek már nagyon belemelegedtek a táncba, kivéve Grayson-t. Ő a kanapén terpeszkedik és mindentudóan mosolyog. Totál el van ázva. Ez a szerencséje, de még így is legszívesebben letörölném a képéről ezt a vigyort. Még csak az kéne, hogy ezt Ayden is meglássa. Nem hiányzik most nekem, hogy még emiatt a gyökér miatt is magyarázkodnom kelljen.

Testünk egymáshoz préselődik és csak most jövök rá, hogy nagy szarban vagyok. Ugyanis az előbbi izgalmam egy kicsit se lankadt el, és eléggé biztos vagyok benne, hogy ezt Ayden is észrevette, mivel egy másodpercre megdermed, de utána újra ellazul a karomba. Hál Istennek.

Mozogni kezdünk a zenére. Átfogom a derekát és hátul összekulcsolom a kezem közvetlenül a feneke fölött. Nagyon szeretném megragadni és még jobban magamhoz szorítani. De nem teszem, mert már így is hálás lehetek azért, hogy nem hagyott faképnél, amikor megérezte a merevedésemet.

Felpillant és a tekintetünk találkozik. Olyan intenzív a pillantása, hogy akkor sem lennék képes félrenézni, ha akarnék. De egyáltalán nem akarok.

Végigtáncoljuk ezt a számot, majd a következőt is úgy, hogy csak nézzük egymást. A merevedésem már szó szerint tombol a nadrágomban és ebben a pillanatban semmit sem szeretnék jobban, mint megcsókolni őt.

Lepillantok a szájára, ami egy kicsit szétnyílik és kidugja rajta a nyelvét, hogy megnedvesítse azt. Istenem, ki akar nyírni. Nagyot nyelek, de akkorát, hogy biztos vagyok benne, ő is hallja.

Közelebb hajolok hozzá, mert egyszerűen meg kell csókolnom őt, amikor a zene ismét egy gyorsabb számra vált át. Nem érdekel. Már csak néhány centi választja el az ajkainkat egymástól, amikor valaki elrántja tőlem Ayden-t.

Grayson önelégült arcával találom szembe magam. Kurva közel jár hozzá, hogy tényleg bemossak neki egyet.

- Most én jövök, bébi. – Kacsint Ayden-re, majd újra rám néz, és szabad kezével csókot dob felém. Rohadj meg. Elkapom a felém küldött csókot és számra nyomom, majd ördögi mosolyt küldök felé.

Hangosan elneveti magát, mire Ayden kérdőn fordul vissza felém. Vállat vonok, mire egy szívdöglesztő mosoly a jutalmam.

Azonban ez a mosoly hamar leolvad az arcáról, amikor Grayson hirtelen megpörgeti őt. Levegőért kap és a barátomba kapaszkodik, miközben hangosan nevet. Imádom hallani a nevetését. Viszonyt egy kicsit féltékeny vagyok, mivel nem én voltam az, aki kicsalta ezt a hangot belőle.

Grayson-ra azonban egyáltalán nem vagyok féltékeny, és erre csak most jövök rá. Nem ezért akarom őt agyonverni, hanem mert ő ilyen fesztelenül tud viselkedni Ayden-nel. Én mindig egy kicsit ideges vagyok a közelében, félek, hogy olyat teszek vagy mondok, ami elriasztja őt tőlem. Pedig lehet, hogy nem kellene ettől tartanom. Ha az első nap – és éjszaka – után nem rohant el sírva előlem, akkor már kevés rá az esély, hogy megteszi. Kivéve, ha mesélek neki… De nem. Arról az időszakról – Róla – nem feltétlenül kell még most tudnia. Az – vagyis Ő – már a múlt. Fáj bevallanom, de így van. Soha nem fogom elfelejteni Maggie-t, mivel mindig része lesz az életemnek. És nagyon remélem, hogy ugyanezt elmondhatom majd Ayden-ről is. Viszont ha így lesz, előbb utóbb beszélnem kell neki Róla. Inkább utóbb. Most még nem állok készen és per pillanat nem is akarok ezzel foglalkozni.

Ezúttal nem megyek vissza a konyhába. Most már nem izgat, ha táncolni látom őket, mivel tudom, hogy Grayson-ba megbízhatom. És az a tekintet, amit Ayden vetett rám, miközben táncoltunk… Rá nem néz így, szóval száz százalék, hogy nem akar semmit a legjobb barátomtól. Bár azt nem tudnám megmondani, hogy tőlem akar-e egyáltalán valamit.

Lehuppanok a kanapéra és magamhoz ragadok egy még bontatlan sört az asztalról. Tekintetemmel megkeresem Ayden-t, miközben lepattintom az üvegről a kupakot. Amikor megtalálom, találkozik a tekintetünk, mire elmosolyodik. Nem tehetek róla, önkéntelenül is visszamosolygok rá. Kibaszott gyönyörűen néz ki, és a rohadt életbe, még táncolni is tud. Nem olyan kurvásan riszálva, mint a legtöbb lány, akikkel eddig találkoztam, vagy akiket eddig láttam, hanem… nem is tudom. Máshogy. Érzékien, csábosan. Legalábbis velem így táncolt. És amitől csak még szexisebb lesz, hogy nincs is tisztában azzal, hogy ezt csinálja. Grayson-nal szerencsére elhülyéskedik az egészet, de így számomra még dögösebbé válik.

A többiek lassan kezdenek kidőlni, így felállok a kanapéról és a hifihez sétálok. Lejjebb veszem a hangerőt és elkezdem összeszedni a félig üres, illetve kiürült üvegeket.

Ayden is fáradtnak tűnik, de úgy látszik jól szórakozik Grayson-nal, így hagyom őket és a konyhába viszem a szemetet.

Épp indulnék a második körért, amikor a Grayson-Ayden duó lép be a konyhába, kezükben chipses tálakkal és feles poharakkal.

- Segítünk neked, tesó.

- Ugyan, hagyjátok csak, nem sok van. Szerencsére most nem viselkedtetek disznók módjára. Ez már határozottan fejlődésnek számít. De lehet, csak Ayden miatt fogtátok vissza magatokat. – Kacsintok rá az említettre.

- Ugyan, Ayden-nek ehhez semmi köze. Ha akarok, akkor disznóként viselkedek, és most nem csak a kupira gondolok. – Kajánul rám vigyorog. Felmutatom neki a középső ujjamat, mialatt ők a pulthoz jönnek és lerakják rá a mosogatnivalót.

- Tudod Grayson, miattam nem kellett volna visszafognod magad. Mit gondolhatsz most rólam, hogy megakadályoztam, hogy disznóságokat csinálj. – Mosolyog rá gonoszul, majd fogja magát és odajön hozzám.

Mire észbe kapok, már a nyakam köré fonja a karját és az arcomhoz hajol. Puszit nyom rá, majd hátrahúzódik, hogy a szemembe nézhessen.

- Köszönöm neked ezt az estét. Nagyon jól éreztem magam. Örülök, hogy végre megismerhettem a barátaidat. Mindannyian nagyon jó fejek. – Mondja, én meg csak állok ott, döbbenten. Nem is tudom, mit mondjak neki erre.

- Annyira gyönyörű vagy, - suttogom. Mindennél jobban szeretném most megcsókolni, de nem Grayson előtt akarom megtenni. Így lehajolok, és én is puszit nyomok az arcára. Kicsit hosszabban időzök el ott, mint kellene. – Remélem ezek után is velem alszol ma, - súgom bele a fülébe.

Ő csak egy aprót bólint, de nem szól egy szót sem.

- Jól van haver, akkor mi szerintem megyünk is. Örülünk, hogy végre össze tudtuk hozni ezt az estét. – Mondja Seth, ahogy a többiekkel együtt bejön a konyhába. – És annak is nagyon örülünk, hogy végre valahára bemutattad nekünk Ayden-t. Most már legalább arcot is tudunk a névhez társítani.

Ayden kérdőn néz rám, mire megvonom a vállamat. – Most mi van? Megemlítettelek nekik néhányszor. – Grayson a torkát köszörüli, és olyan hangot hallat, mintha fuldokolna. A rohadék.

Látom, hogy Ayden-t szórakoztatja ez az egész, így fogom magam, és az ajtóhoz megyek, hogy kikísérjem a vendégeinket.

Mindenki jóéjszakát kíván a másiknak és a taxihoz sétálnak, amit már korábban hívtak.

Grayson még mindig az ajtóban áll. Kicsit imbolyog és a szeme sem áll már jól, így a másnapossága garantált. Gonoszul rám vigyorog, mielőtt megszólal, - Öregem, amikor róla beszéltél, már akkor tudtam, hogy jól nézhet ki, de hogy ennyire dögös legyen, arra álmomban sem gondoltam volna. Vigyázz, mert még a végén lecsapom a kezedről. – Ezzel a végszóval megragadja Ayden kezét és magához húzza. Egy pillanatra megáll bennem az ütő, de szerencséjére csak két puszit nyom az arcára. Ezután további szó nélkül sarkon fordul és a várakozó taxihoz botladozik.

Ayden felé fordulok, hogy magyarázkodni kezdjek, de ő a számra teszi az ujját. – Nem kell megmagyaráznod. Nem akarok Grayson-tól semmit. Egyszerűen csak… szerintem szereztem még egy nagyon jó barátot. Bár nem tudom, hogy ilyen rövid idő után hívhatom-e így. Viszont így érzek. Most már legalább tudom, hogy miért ő a legjobb barátod. Menjünk, feküdjünk le. Tényleg nagyon fáradt vagyok.

Köpni-nyelni nem tudok, így szó nélkül követem őt a hálószobám felé. Bemegy a fürdőbe, és néhány perc múlva, már átöltözve tér vissza a szobába.

Leesett állal bámulok rá. Ugyanis nincs rajta más, csak az egyik pólóm – mivel rászokott, hogy abban aludjon, így az utóbbi pár napban elcsórja azokat -, és egy bugyi. Eddig mindig volt rajta nadrág is. Ó. Édes. Jézusom. A merevedésem azóta sem múlt el egészen, de most újra teljesen vigyázban állok. A fenébe. Így kurva nehéz lesz elaludnom mellette. Muszáj le lehűtenem magamat valahogy.

Némán a fürdőbe vonszolom magam, és a mosdópultnak támaszkodom. Veszek pár mély lélegzetet, hátha így sikerül lenyugtatnom magam. Kibaszott esélytelen kísérlet. Mostanában állandóan jéghideg vízzel élek. De most nincs kedvem hozzá, mert tudom, hogy ez alkalommal az sem segítene. Mivel Ayden pólós-bugyis képe a retinámba égett.

Áthúzom a pólót a fejemen és óvatosan kigombolom a farmeremet. Kurva kemény vagyok. A nadrágommal együtt a bokszeremet is letolom. A farkam hálásan ugrik elő, hogy végre kiszabadulhat a nadrágom börtönéből. Beállok a zuhany alá, mert azért mégsem akarok mindent összemocskolni. Megengedem a meleg vizet, hogy legalább ez tompítsa majd egy kicsit azokat a hangokat, amiket majd kiadok magamból.

Bal kezemmel a csempének támaszkodom, míg a jobbal rámarkolok a farkamra. Behunyom a szemem, és Ayden-t képzelem magam elé. Az ő kezét képzelem az enyém helyére.

Lassan mozgatni kezdem a jobbomat. Fokozatosan gyorsítok a tempón, mire zihálni kezdek, és semmi mást nem látok magam előtt, csak ezt a lányt.

Érzem a gerincem tövénél, hogy már nagyon közel vagyok. Még jobban gyorsítok a tempón, majd egy hatalmas nyögés kíséretében élvezek el. Istenem. Ez az orgazmus elsöprő volt. Én még soha… úgy értem… volt már orgazmusom, de ez. Bassza meg. Hatalmas volt.

Beletelik néhány percbe, amíg a légzésem normalizálódik. Gyorsan megmosakszom, felöltözök – illetve felveszek egy tiszta bokszert -, és már vissza is megyek a szobába, mielőtt még Ayden utánam jönne megnézni, hogy jól vagyok-e.

Mire a szobába érek, látom, hogy már befészkelte magát az ágyba, háttal nekem. Nem vesztegetem tovább az időt, bebújok mellé, átkarolom, és a mellkasomhoz húzom.

- Jó éjszakát, Ayd.

- Jó éjt, Trav, - suttogja, már félálomban. Puszit nyomok a halántékára, majd a hajába temetem az arcom, és így nagyon hamar magába szippant az illata és az álom is.

¤¤¤¤¤¤¤

Valami felriaszt abból a nagyszerű álomból, amiben éppen benne voltam. Természetesen Ayden-ről és rólam szólt. Ebben az ágyban. Éppen valami mocskosat készültünk tenni, amikor kizökkentettek belőle. Rezgő hangot hallok, ami a padló felől jön. Ezután abbamarad, de nem sokra rá ismét rákezdi. Gondolom Ayden telefonja lehet az, mivel az enyém még mindig a farmeremben van, amit tegnap a fürdőben hagytam.

Lassan, nehogy felébresszem vele Ayden-t, kicsúszok mellőle, és követem a hangot, míg meg nem találom a nagy halom ruha között. Mire kihalászom, addigra ismét elhallgat, de még látom felvillanni a kijelzőn a hívó félt. EGYETEM. A legrosszabb rémálmom kezd lassan valóra válni. Pánikolni kezdek, hogy most mihez kezdjek majd. Mivel egészen biztos vagyok benne, hogy miért hívják hajnali hatkor ezt a lányt.

Halkan, nehogy felébresszem őt, az ajtóhoz megyek. Visszapillantok az ágyamban még mindig alvó lányra, aki – nincs rá jobb szavam -, olyan gyönyörű, mint egy angyal. Mély levegőt veszek, amit bent is tartok, és nagyon óvatosan nyitom ki az ajtót. Kilépek a folyosóra és mielőtt a nappaliba mennék, ahol nyugodtan gondolkozhatom, és kiötölhetek valami tervet arra vonatkozólag, hogyan is bírhatnám legalább még egy kicsit maradásra, a fürdőbe megyek és előhalászom a saját telefonomat is.

Amikor a nappaliba érek nem jutok sokáig az agyalásban, mert újra rezegni kezd a kezemben a telefonja. És sajnálatomra ismét az Egyetem hívja. Tudom, hogy nem lenne szabad, hiszen semmi beleszólásom nincs a döntésébe, de mégis megteszem. Felveszem a telefont.

- Igen? – Szólok bele halkan.

- Jó reggelt. Itt Mr. Donovan. Kivel beszélek?

- Umm… Ayden egyik barátja vagyok. Nálam szállt meg, amíg meg nem oldódok az a probléma a kollégiummal. Miben segíthetek?

- Ó, nos, éppen emiatt telefonálok. A helyzet rendeződött, így akár már a mai napon is elfoglalhatja a szobáját. Ha később, vagy amikor éppen önöknek jó, befáradnak az irodámba, oda is tudom adni a belépőkártyát a szobához. Igazán sajnálom ezt a kis kellemetlenséget, de ígérem, hogy most már semmi probléma nem lesz.

- Rendben. Nagyon szépen köszönöm az információt. Amint tudunk, bemegyünk a kártyáért.

- Várni fogom magukat. További szép napot. Viszont hallásra.

- Viszont hallásra.

Istenem, most mit csináljak. Nem akarom elengedni őt. Tudom, hogy az lenne a helyes döntés, hiszen alig ismerjük még egymást, de akkor is… Már most hiányzik, pedig jelenleg az ágyamban alszik, tudatlanul.

Felkapom a telefonomat a kanapéról, ahová lehajítottam, amikor elkezdtem beszélni ezzel a férfivel, és tárcsázom azt az embert, akire most nagyon nagy szükségem van.

- Mi a fasz ember? Mennyi az idő? – Üdvözöl barátságosan a legjobbnak nevezett barátom.

- Ne foglalkozz azzal hány óra van. Szükségem van rád. Tíz perc és ott vagyok érted. Öltözz, megyünk futni.

- Futni? Te teljesen hülye vagy? Kurva másnapos vagyok, és ezzel a hívással sem nagyon segítettél ezen.

- Grayson, légy szíves, ne kezd. Most beszéltem az egyetem dékánjával, aki elmondta, hogy Ayden akár még ma beköltözhet a koliba. Nem tudom, mit csináljak. Erre még nem készültem fel.

Hosszúra nyúlt csend támad a vonal végén, majd végtelennek tűnő idő elteltével Grayson újra megszólal. – Legyen húsz perc haver. Szükségem van egy nagy adag erős, feketekávéra.

- Rendben. Tizenöt perc múlva ott vagyok. Viszek kávét.

- Ó, jól van már, tizenöt perc és kész vagyok. De akkor duplát hozzál.

- Megegyeztünk. Nemsokára találkozunk.

- Alig várom. – Ezzel le is teszi a telefont. Na, erről beszélek. Nem véletlenül ő a legjobb barátom. Mindig számíthatok rá, és persze ez fordítva is igaz. Bármikor számíthatunk a másikra.

Gyorsan összekapom magam, írok egy gyors üzenetet Ayden-nek, hogy azért tudja, hová tűntem, és már úton is vagyok Grayson-hoz. Útközben veszek neki egy nagy adag feketét és a biztonság kedvéért magamnak is rendelek egyet.

Húsz perc múlva már le is parkolok Grayson-ék előtt. Grayson már a ház előtt vár, teljes futószerelésben. A kocsimhoz sétál és egyből le is húzza a felé nyújtott kávé felét.

- Na mesélj haver. Úgy látom, nagy szarban vagy.

- Hát, így is lehet fogalmazni. – Megiszom a saját kávémat is, majd a ház előtt lévő szemetesbe hajítom a poharat. Grayson is kiüríti az övét, és ő is kidobja a sajátját.

- Na induljunk, mielőtt még meggondolom magam. De csak akkor, ha elmeséled, hogy mi nyomja azt a piciny kis szívedet. – Mosolyog rám mindentudóan.

- Rendben. – Most már úgyis mindegy. Elkezdünk futni és közben elmesélek neki mindent. De mivel nem sok újat tudok neki mondani, mivel mindent tud az Ayden iránti érzéseimről, vagy éppen arról, amit már nem nagyon érzek, nem sokáig tart a beszédem.

- És most legalább tudja, hogy eljöttél, vagy csak fogtad magad, és leléptél? – Kérdezi.

- Hagytam neki egy üzenetet, hogy hozzád jövök, és majd megyek. – Válaszolom, és már akkor tudom, hogy ezt nem kellett volna, amikor meglátom az arckifejezését.

- Te most komolyan ennyit írtál neki? Nem is csodálkoznék azon, hogy amint megtudja majd, hogy kész a szobája, se szó, se beszéd faképnél hagy. Haver, ez nagyon gáz. Valami kedveset kellett volna neki írni, ha tényleg azt akarod, hogy ne menjen el, vagy legalábbis ne rögtön, már ma. Nem egy öt szóból álló valamit. Nem is tudom minek nevezzem ezt, mert még a mondat sem méltó szó rá.

- Tudom tesó, de nagyon kiakadtam. – Válaszolom és belém mar a bűntudat és a félelem, hogy ezt nagyon elbasztam.

Ezután nem mondunk egymásnak semmi mást, mivel nem sokkal később már vissza is érkezünk a kocsimhoz.

- Szerintem most menj haza, és reménykedj benne, hogy még nem ébredt fel, így úgy tehetsz, mintha ez a reggel meg sem történt volna. Eltekintve persze a telefonhívástól. És jobb lenne, ha nem titkolnád el azt előle, mert tudom, hogy ez jár az eszedbe. Hidd el, ez nem jó ötlet. Csak magadra haragítanád ezzel a tetteddel. Viselkedj végre férfiként!

Ezzel a végszóval fogja magát, és otthagy a háza előtt, a kocsimnál.

Én meg állok ott még egy ideig, mint egy idióta és a szavain gondolkodom. Igaza van. Tényleg az járt a fejembe, hogy még nem mondom el neki. De abban is igaza van, hogy férfiként kell végre viselkednem és megmondanom neki, hogy még nem szeretném, ha elmenne. Persze logikusan majd úgyis a koliban fog lakni, mivel csak nem költözhet hozzám csak úgy… Bár ha jobban belegondolok, miért is ne? Hiszen eddig is itt lakott és teljesen jól megvoltunk. Semmi szükségünk arra a szobára. Csak ezzel még őt is meg kell győznöm valahogy. De erre is van már ötletem.

Nagy tervekkel felszerelkezve szállok be az autómba, és hajtok vissza a lakásomra. Boldog mosollyal az arcomon szállok ki és megyek a bejárati ajtó felé. Azonban, amikor belépek, megfagy az ereimben a vér. Mivel szembe találom magam azzal a két tárggyal, amit már olyan jól ismerek. Ami a kapcsot jelentette ahhoz, hogy Ayden az első nap beszállt hozzám az autóba. Az ajtóval szemben ugyanis ott áll – úgy látszik már menetre készen – a két bőrönd. És a világom épp most fordul lassan a feje tetejére.

Negyedik fejezet

Negyedik Fejezet

Ayden

         A hétvége nagyszerűen telt. Szombaton azt terveztük, hogy visszamegyünk a parkba és ott töltjük a nap nagy részét, de mivel elkezdett esni az eső, így elhalasztottuk egy másik alkalomra, amikor jó idő lesz és a fű sem lesz olyan nedves.

         Így, mivel a házban rekedtünk – legalábbis Szombatra – mozimaratont tartottunk. Megnéztünk egy csomó filmet, de szerencsére ki tudtam harcolni, hogy közülük ne mindegyik akció, hanem vígjáték is legyen közte. És még egy romantikus filmet – a Szerelmünk lapjait – is be tudtam csempészni a megnézendő filmek közé. Az istenért se vallotta volna be, de láttam rajta, hogy őt is meghatotta és tetszett neki a történet.

         Persze, mielőtt a maraton elkezdődött volna, be kellett szerezni a szükséges hozzávalókat is. Travis-el bepattantunk a furgonjába és a bevásárlóközpont felé vettük az irányt. Jól megtömtük a kosarunkat, mindenféle ínycsiklandó finomságot megvettünk, amit inkább nem is részleteznék, mert megint megkívánom őket és már nagyon rám – illetve ránk – férne valami egészséges étel is ez után a hétvége után.

         Miután végeztünk a boltba, visszatértünk a lakásba és kezdődhetett is a mozizás. Délután azért rendeltünk egy kis – rengeteg – kínait, mert nem élhettünk csupán csokin meg chipsen. Mindketten mást kértünk, aminek annyi lett az értelme, hogy szorosan egymás mellett ülve a másik dobozából is lopkodtunk.

         Istenem, nem akartam elmenni innen, de tudtam, hogy nem élősködhetek rajta életem végéig, és azt is tudtam, hogy bármelyik pillanatban hívhatnak, hogy beköltözhetek a kollégiumi szobámba. Nagyon nem füllött hozzá a fogam, de ez van. Egyenlőre még nem kell elmennem, és ennek igazán örülök. A távozásomig minden egyes pillanatot ki fogok használni, hogy vele lehessek. Bár nagyon remélem, hogy azután sem fog megszakadni ez a kapocs, miután elköltöztem innen.

         Az este folyamán valamikor elaludhattam, mert az éjszaka közepén Travis ágyában ébredtem, természetesen az említett fiúval mögöttem, aki szorosan ölelt magához és egyenletesen szuszogott a nyakamba. Nem kellett hozzá sok idő és újra álomba merültem.

         A Vasárnap is hasonlóan telt. Nem mozdultunk ki a házból, viszont most hanyagoltuk a TV-t és inkább beszélgettünk meg olvastam. Illetve olvastunk, mert Travis-nek az a nagyszerű ötlete támadt, hogy kezdjünk el egy könyvet együtt. Belementem, mert én naiv arra számítottam, hogy egyszerre fogjuk majd olvasni, csendben, egymás mellett vagy mögött ülve. Hát nem volt ilyen szerencsém. Mondjuk az utóbbi dologban igazam volt, csak az olvasás úgy működött, hogy ÉN hangosan olvastam a történetet, – megtorlásul direkt romantikus könyvet választottam – míg Travis mögöttem ülve, átkarolva engem, hallgatott. Egyszerűen nem tudtam rávenni, hogy azért ő is olvasson egy kicsit. Elmondása szerint, szereti hallani a hangomat, mert megnyugtatja őt. Mázlija van, hogy ennyire édesen hárított. Mondjuk engem is megnyugtat, de nem csak a hangja, hanem a puszta jelenléte is.

         Persze amikor már elfáradtam és a szám is kiszáradt, Travis vette át a beszélő szerepét. Mesélt a családjáról – bár nem sokat. Elmondta, hogy van egy bátyja, akivel nagyon jó a kapcsolata, de sajnos nem sokszor találkoznak, mivel ő közel maradt az apjukhoz – akiről megtudtam, hogy egy nagyon rendes ember. Mindent megadott a fiainak, amire csak az erejéből tellett neki. A bátyjával hetente beszélnek, van, amikor többször is Elmesélte, hogy mostanában gyakrabban és hosszabban, de ennek az okát nem akarta elmondani. Én meg nem erőltettem. Ha akarja, majd megosztja velem. Az anyukájáról viszont egy szót sem ejtett, és amikor rákérdeztem, nagyon gyorsan témát váltott, bár előtte még láttam, hogy szomorúság suhan keresztül azon a jóképű arcán. Ezért erről sem faggattam tovább.

         Mesélt a haverjairól – akiket hamarosan úgyis is meg fogok ismerni -, a legjobb barátjáról, akivel már óvodáskoruk óta ismerik egymást. És persze a suliról is. Kiderült, hogy tanárnak tanul – irodalom és történelem szakosnak. Ez egy kicsit meglepett, mert nem olyan típusnak néz ki, aki kisgyerekeket tanít – mert persze azt is elárulta, hogy kezdetben ötödiktől-nyolcadik osztályosokat szeretne oktatni, amíg tovább nem képezi magát, hogy középiskolásokat is taníthasson.

         Ja, és hogy miért nem néztem ki belőle azt, hogy tanárbácsi szeretne lenni? Mert tele van tetoválásokkal. Na jó, azért annyira nem durva a helyzet, de lényegesen több van neki, mint nekem. Én mindössze eggyel büszkélkedhetek, amit ő soha az életben nem fog látni, ha rajtam múlik. Ő viszont szép számmal rendelkezik tetoválásokkal.

         A bal alkarján egy idézet díszeleg: „Love is composed of a single soul inhabiting two bodies.” Ami annyit tesz, hogy: „A szerelem egyetlen lélek, amely két testben lakozik.”

         A karján nincs több tetoválás, viszont a testén annál inkább. Ezt csakis onnan tudom, mert mindössze egy szál bokszerben alszik, így elég jól meg tudtam figyelni őket. Na jó bevallom, elég sokszor bámultak őket elalvás előtt, nem tehetek róla.

         A jobb oldalán, a bordái mentén, egészen fel a válláig több, kisebb-nagyobb szitakötő elevenedik meg, nagyon is élethűen. Gyönyörűen néznek ki.

         A hátán, a két lapockája között, pedig egy minden képzeletet felülmúló, gyönyörűen kivitelezett pillangó foglal helyet.

         És közvetlenül a szíve fölött ismét egy szöveg található. Amikor először pillantottam meg, elakadt a lélegzetem és a szívem is biztosan kihagyott néhány ütemet. Egyszerű betűkkel az volt odaírva, hogy: Believe in Fate.

         Ekkor jött el az a pillanat, hogy felhívjam anyát. Halasztgattam ezt a hívást, mert féltem. Féltem, hogy ideges lesz. Féltem, hogy felpattan az első gépre és vagy hazarángat, vagy marad, amíg el nem rendezi a helyzetet. És féltem, hogy ha beszámolok neki Travis-ről, akkor nem is lesz igazán választásom, mert mindenképpen hazavisz. Ezért csak vasárnap este ejtettem meg ezt a hívást, amikor már elég erőt gyűjtöttem össze, hogy szembenézzek vele.

         Szerencsére a kezdeti kiakadás után, – ahol felváltva szidta az igazgatót, az iskolát és még magát Amerikát is, bár ez utóbbi igazán nem tehetett semmiről – lenyugodott, és azonnal beszélni akart Travis-el. Ettől a kérésétől úgy megdöbbentem, hogy jó pár pillanatig nem is szólaltam meg. Miután rám kiáltott, hogy igyekezzek, mert pörög a telefonszámla, elindultam, hogy megkeressem Travis-t. A szobájában találtam rá, épp akkor jött ki a fürdőből, egy szál törölközővel a derekán, így megint leblokkoltam néhány pillanat erejéig.

         Gyorsan magamhoz tértem kábulatomból, elmagyaráztam neki a helyzetet, és mire észbe kaptam, ki is kapta a kezemből a telefont és halál nyugodtan kezdett el anyával beszélgetni. Ez nem tartott sokáig, letették a telefont és legnagyobb megdöbbenésemre átváltottak skype-ra – még mindig egy szál törölközőben. Számomra ekkor érkezett el az a pillanat, amikor fogtam magam és kisasszéztam a szobából, magukra hagyva a lányokat.

         Körülbelül egy óra telhetett el, amikor éreztem, hogy besüppedt mögöttem a matrac. Abbahagyták a trécselést. De jó.

         Szembefordított magával, és a tekintete elmondott mindent, amit tudnom kellett. Anya nem fog iderepülni az első géppel és hazarángatni. Legalábbis egyenlőre nem. Megkönnyebbülten hunytam le néhány másodpercre a szememet, majd újra kinyitottam, hogy arra a fiúra nézzek, aki pár nap leforgása alatt, ennyire a bőröm alá férkőzött. Most úgy aludtunk el, hogy mélyen a másik szemébe néztünk, és közben átölelve tartottuk egymást.

¤¤¤¤¤¤¤

         A következő két hétben belerázódtunk egy megszokott ritmusba. Hétfőn elkezdtem dolgozni a könyvesboltba, ahová Travis vitt el és ő is jött értem. Mondtam neki, hogy erre igazán semmi szükség, de ő ragaszkodott hozzá.

         Amíg én a könyvesboltban dolgoztam, addig Travis ügyeket intézett, a haverjaival lógott, bevásárolni járt, főzött – meglepően finomakat -, és végre meglátogatta a tesóját és az apukáját, így azon a napon egyedül mentem munkába, és jöttem haza. Azért Travis ezalatt is agyonaggódta magát. Legalább hatszor hívott, hogy minden rendben van-e. Szerintem kicsit túlzásba vitte a dolgot, de ezt leszámítva aranyos volt, hogy vigyázott rám. Viszont így, hogy nem volt társaságom, legalább volt időm gondolkodni. Rendeznem kellett az érzéseimet, mert kezdtem túlságosan is belebonyolódni, és olyanokat érezni, amit nem engedhettem meg magamnak. Nem akartam még több embert megbántani, mint amennyit már eddig is sikerült – bár ez akaratomon kívül történt. Soha nem leszek képes megbocsájtani azt, hogy magára hagytam azt a személyt, aki a világot jelentette számomra. És szerintem Ő is így van ezzel.

         Viszont ez alatt a két hét alatt sem találkoztam a haverjaival, de van egy olyan megérzésem, hogy hamarosan szerencsém lesz hozzájuk.

¤¤¤¤¤¤¤

         Szombat reggel egyedül ébredek Travis ágyában. Ez szokatlan. Általában én kelek fel előbb, és mire ő is kikel az ágyból, már reggeli várja kint a konyhában.

         A telefonom után nyúlok, ami az éjjeliszekrényen hever, hogy megnézzem rajta az időt. Reggel kilencet mutat. Úristen. Hogy a fenébe aludhattam ennyit? Nem is csodálkozom, hogy Travis már felkelt.

         Kimászok az ágyból, és a konyha felé veszem az irányt. Legnagyobb meglepetésemre, nem találom ott a keresett személyt.

         - Travis! – Kiáltom, hátha meghallja és válaszol rá. De nincs szerencsém. A ház tök üres. Vajon hová mehetett? És mért nem szólt? Na, nem mintha számon kérhetném rajta, hogy merre jár és mit csinál, de a megismerkedésünk óta folyamatosan aggódott miattam és vigyázott rám, így számomra egy kicsit fura, hogy csak így, szó nélkül elmegy, ki tudja hová.

         Mire a végére érek ennek a gondolatmenetnek, kinyílik a bejárati ajtó, és Travis botladozik be rajta, három teli papírzsacskóval a kezében. Gyorsan odarohanok hozzá, hogy segítsek neki, de úgy megijed tőlem, hogy majdnem elejti a zacskókat. Még szerencse, hogy már ott járok előtte, mert így meg tudok menteni egyet, míg a másik kettőt neki is sikerül megóvnia, hogy a padlón kössön ki a tartalma.

         - A frászt hoztad rám. Azt hittem még alszol.

         - Te merre jártál? – Teszem fel látszólag elég hülye kérdést.

         - Bevásároltam egy kicsit. Olyan aranyosan aludtál, hogy nem volt szívem felébreszteni téged. – Elmosolyodik és a konyha felé indul, hogy letegye a kezében lévő két zacskót a konyhapultra.

         - De miért mentél bevásárolni, amikor tegnapelőtt már megvettél mindent? – Kérdezem kicsit értetlenül. Ő úgy néz rám, mintha ez teljesen egyértelmű lenne, de csalódnia kell, mert fogalmam sincs az indítékairól.

         - Ma este átjönnek a srácok, mert már egy ideje rágják miattad a fülemet. Nagyon szeretnének már megismerni, így arra gondoltam, hogy meghívom őket. Remélem nem baj. Ha nem érsz rá, mert már mást terveztél, akkor felhívom őket, hogy tegyük át máskorra. Bár szerintem így is átjönnek majd, mert én hülye, megemlítettem nekik, hogy főzök valamit. – Ismét elmosolyodik, de ezúttal kicsit félénken és reménykedőn.

         - Nem terveztem mára semmit, és én is nagyon szívesen megismerném már a barátaidat. És még ha lett is volna programom, akkor is lemondtam volna.

         Kérdőn néz rám, mire kacsintok egyet. – Hiszen főzöl. Nem is kell ennél jobb indok.

         Elneveti magát, és elkezdi elrámolni a cuccokat. Észreveszem, hogy az egyik zacskóba csak alkohol van. Hmm. Izgalmas lesz az este.

         Segítek neki a helyére tenni a dolgokat, miközben elmeséli, hogy mit tervez főzni. Pikáns csirke szárnyat vegyes salátával. Egyszerű étel, de még így is összefut a nyál a számba.

         Miután ezzel megvagyunk, összedobunk egy gyors reggelit, amit néma csendben eszünk meg, miközben csak nézzük egymást. Közöttünk a csend sosem kínos, vagy terhes, hanem mindig kényelmes és megnyugtató.

         A reggeli befejeztével Travis kiküld a konyhából, mondván, hogy ne lábatlankodjak, és inkább foglaljam le magam azzal, hogy zenét keresek estére. Így teszek, de ezzel eléggé hamar végzek így visszamegyek a konyhába, hogy megnézzem Travis hogy halad.

         - Kérlek, mond, hogy segíthetek valamit, mert ez a zeneválogatás igazán szánalmas feladat volt. – Észreveszi a durcás ábrázatomat, mire hangosan elneveti magát és maga mellé mutat a konyhapultra.

         - Segíthetsz összekeverni a szószt. Mondom, hogyan kell csinálni, míg én bepácolom a csirke szárnyakat és berakom őket a sütőbe. - Válaszolja azzal a féloldalas mosollyal, amit úgy szeretek.

         Megcsinálom a szószt – Travis pontos utasításait követve – és mire kész leszek vele, ő is végez a szárnyakkal és a salátát kezdi el összeállítani.

         - Az nem túl korai még? – Kérdem, mert még csak dél körül jár, és nem hiszem, hogy a most elkészített saláta kibírná addig, amíg meg nem érkeznek a többiek.

         - Nem, mivel ez az adag nekünk lesz, nem nekik. Mit gondoltál, hogy vacsoráig mi már nem is fogunk enni? – Kérdi, a szemöldökét vonogatva, ami miatt önkéntelenül is elnevetem magam. – Mindjárt párolok hozzá egy kis csirkét, a hűtőben meg találsz hozzá öntetet. Hidd el, isteni finom lesz.

         Ezt el is tudom hinni neki, mivel a főző – ez esetben sütőtudományában még nem csalódtam egyszer sem.

         Megebédelünk – amit agyba-főbe dicsérek, ezzel is növelve a már így is hatalmas egóját -, majd helyet foglalunk a kanapén, hogy pihenjünk egy kicsit. Elkezdünk nézni egy filmet, de már csak arra eszmélek fel, hogy valaki a fülembe suttog.

         - Ayd, ébresztő. Mindjárt itt vannak a többiek.

         Erre már kipattantak a szemeim, és még jó hogy hátrahajolt, mert különben lefejeltem volna, olyan hírtelen állok fel. Se szó, se beszéd fogom magam és a szobámba sietek. Gyorsan lezuhanyozom és magamra kapom a ruhámat, amit még délelőtt készítettem ki: egy farmer sortot és egy egyszerű fehér póló, az elején ezzel a felirattal: I’m a limited edition (Limitált kiadás vagyok).

         Mire a nappaliba érek, az már tömve van. Megérkeztek a vendégek.

         - Sziasztok! – köszönök félénken, mivel Travis-en kívül négy fiú és három lány bámul rám.

         - Emberek, ő itt Ayden. Ayden, ők itt Jake, Seth, Chris és Grayson. – Hm, érdekes… - A lányok pedig Brooke, Jenna, és Sam. – Mutat egyesével a jelenlévőkre, akik most már kedves mosollyal néznek rám.

         - Kezdődhet a buli! – Ordítja, szerintem Grayson, bár olyan gyorsan hadarta el Travis a neveket, hogy bele fog telni egy kis időbe, míg megjegyzem őket.

         Travis tálcát hoz be, amin felespoharak sorakoznak, míg Grayson két üveget szorongat a kezében. Mindenkinek töltenek, majd szétosztogatják őket. Az én kezembe is kerül egy, bár nem nagyon tervezek sokat inni az este folyamán.

         - Igyunk Ayden-re, aki visszahozta a fényt Travis életébe. – Emeli magasba a poharát Grayson, de én erre a tósztra kicsit lesokkolódom. Travis is hasonlóan vélekedhet erről, mert nagyra nyílt szemmel bámul a barátjára. A többiek azonban a magasba emelik a poharaikat, így én se kezdem el kielemezni a hallottakat. Ráérek akkor rákérdezni erre, amikor kiürül a ház.

         Ezután Travis feltálalja a vacsorát, amire mindenki szinte egyszerre repül rá. Most már értem mire célzott Travis, amikor azt mondta, hogy elszólta magát, hogy főzni fog. Tényleg nagyon finom volt. Nem ettem még ilyen ízesítésű csirke szárnyat.

         Vacsora után ismét újratöltődnek a poharak és négy kör feles után, már kezdem érezni a hatást, így úgy döntök, hogy abbahagyom egy kicsit, mert ha így folytatom, elég hamar be fogok rúgni, amit megfogadtam magamnak, hogy nem teszek. A többiek nagyon jó fejek, még a lányok is. Egyáltalán nincsenek elszállva maguktól, és nem is a tipikus cicababák csoportját erősítik. Hála Istennek. Elég sok mindent megtudok róluk, kivéve Grayson-ról. Ő nagyon hallgat és folyamatosan az irányomba tekinget. Kezd egy kicsit zavaró lenni.

         Mivel ki kell szellőztetnem a fejem, a konyhába megyek, hogy töltsek magamnak egy pohár vizet. Hallom, hogy valaki utánam jön, és arra számítok, hogy vagy az egyik lány, vagy Travis lesz az, de legnagyobb sajnálatomra és meglepetésemre, Grayson az.

         - Szia.

         - Szia. – Köszönök vissza, bár nem értem, hogy ez most mire jó. Hiszen már itt vannak vagy másfél órája.

         - Tudod nagyon ismerős vagy nekem. És nem csak a kinézetedre vagy az arcodra célzok most, hanem az egész lényedre. Mintha már találkoztunk volna. De az nem lehetséges, mivel még csak most költöztél ide. – De sok mindent tud rólam. Csak nem szoktak kibeszélni engem? Ezt is meg kell majd kérdeznem Travis-től. – És szeretném megköszönni, amit Travis-el teszel. Nem tudom, mi az, de mostanába sokkal boldogabb. Többet is mosolyog, pedig ilyenkor nem szokott.

         - Ilyenkor? – Kezdek nagyon kíváncsi lenni. –

         - Hát… izé… - Zavarba jön, mivel látszólag elszólta magát. Most már határozottan felkeltette a kíváncsiságomat. – Úgy gondolom, nem az én tisztem elmesélni a történetét. De szerintem te is észrevetted már, hogy nem mindig van jelen. Testben igen, de néha valahol nagyon messze jár. Viszont, ha adhatok neked egy jó tanácsot, most ne nagyon erőltesd ezt a témát. Nagyon érzékeny rá.

         Igen, én is észrevettem, hogy néha egészen máshol jár. De eddig nem nagyon tulajdonítottam jelentőséget neki, mert én is szoktam így járni. Főleg mostanába. Hmm, micsoda véletlen.

         Grayson hirtelen megfordul és elkiáltja magát. – Játszunk felelsz vagy merszet! – De jó. Ez után a beszélgetés után semmi kedvem nincs ehhez a játékhoz. Főleg azért sem, mert tartok attól, hogy Grayson valamit forgat a fejébe. Olyan mindentudóan nézett rám az előbb, mintha tényleg ismerne.

         - Ayd, gyere már. Kimaradsz az első körből! – Kiáltja Travis. Imádom amikor Ayd-nek hív. Nem sokan teszik.

         Én is letelepedek a körbe, miközben Grayson már meg is pörgette az üveget. És ki másnál állna meg, mint nálam. Micsoda szerencsém van ma.

         - Felelsz vagy mersz, Ayden? – Ebben az esetben tényleg nincs helyes válasz, mert mindenképpen megszívom. Ha a merszet választom, tuti, hogy valami Travis-el kapcsolatos feladat lesz – amit lehet nem is bánnék annyira. Viszont ha a feleletet választom, akkor a nyakamat tenném rá, hogy olyat fog kérdezni, amire még nem állok készen, hogy válaszoljak. Hát nehéz döntés, mit ne mondjak.

         - Felelek. – Válaszolom végül nagy nehezen.

         - Mikor voltál életedben a legboldogabb? – Kérdezi.

         Gondolkodás nélkül vágom rá. – Nyolc éves koromban.

         - És mikor voltál a legszomorúbb?

         - Ez már a második kérdés. Majd a következő körben felteheted. – Válaszolom eltökélten.

         - Ugyan már Ayden, ne csináld. Nem olyan nehéz kérdés.

         Csúnyán nézek rá, és a szemébe nézve válaszolom. – Nyolc éves koromban.

         Hatalmas mosoly terül szét az arcán, ami nekem nagyon nem tetszik. Ezután néhány körig szerencsére kimaradok a mókából. A többiek isznak és nevetséges kérdésekre válaszolgatnak: első csók, első szex, legmerészebb dolog az életben stb. Majd ismét rám kerül a sor, és ki másnak a jóvoltából, mint Grayson-nak.

         - Felelsz vagy mersz, Ayden? Lágy bátor és merj! – Kacsint rám, és már csak ezért is azt kellett volna választanom, de ennek ellenére mégis a másik lehetőséget választom.

         - Na jó, akkor lássuk. Hol van az a hely, ahol a legnagyobb biztonságban érzed magad? – Kérdezi, és bár ezt sem szívesen árulom el – megvan rá az okom, hogy miért nem -, mégis sokkal rosszabbra számítottam.

         - Nincs konkrét hely, viszont, ahol az apám van, ott mindig is biztonságban éreztem magam, és ez soha nem fog megváltozni. – Válaszolom. Grayson úgy néz ki, mint aki nagyon gondolkodik valamin, majd egy ezer megawattos mosolyt küld felém. Ezzel lezárta a témát, úgy látszik. Hála Istennek.

         Szerencsére a későbbiekben csak kétszer kerül rám a sor, és most van annyi eszem, hogy ne a felelést válasszam. Mindkétszer mertem, mivel az egyik feladatot Jake adta, a másikat meg Sam. Egyik sem volt vészes: innom kellett három felest egymás után, és kikiabálnom az utcára, hogy Grayson a legnagyobb király a világon és őrülten szerelmes vagyok belé. Na ez vajon kinek az ötlete lehetett. Amúgy meglepett, hogy nem azt kérte, hogy csókoljam meg Travis-t vagy, hogy vegyem le a felsőm. Mert az Grayson-ra vallott volna. Legalábbis, ahogy eddig megismertem.

         - Na jó, szerintem mára elég volt a felelsz vagy merszből. Mi lenne, ha inkább kapcsolnánk valami zenét. – Indítványozta Seth.

         - Benne vagyok. Ayd, válassz ki valami jót. – Mondja Travis, én meg elindulok a hifi felé, hogy berakjam, amit délelőtt találtam. Addig a srácok arrébb tolják a bútorokat, hogy legyen hely táncolni.

         Benyomom a hifit és a ’Can’t stop the feeling’ első ütemei árasztják el a helyiséget. Mivel csak Grayson-nak és Travis-nek nincs partnere, így elég kínossá kezd válni a helyzet. Persze ezt is Grayson oldja meg, hogy egy hirtelen mozdulattal magához ránt, és elkezd mozogni a zene ütemére. Még elkapom Travis csalódott és szomorú tekintetét, mielőtt megfordul és a konyha felé veszi az irányt. Legszívesebben utána mennék és visszahúznám, hogy vele táncoljak, de Grayson-t se akarom megbántani, mert bár egy kicsit tolakodónak tartom őt is meg a kérdéseit is, elég jó fej, meg aranyos, és ami a legfontosabb Travis legjobb barátja.

Harmadik fejezet

Harmadik Fejezet

Ayden

         Istenem. Nagyon ideges vagyok. És ha még csak ez lenne a baj. De zavarban is vagyok, és ez nem jó párosítás. Nem tudom megmagyarázni ezeket az érzéseket, de az tény, hogy nem akarok elmenni innen. Jó érzés a közelében lenni. Megnyugtat. Amire most nagyon nagy szükségem is van. És ami egy kicsit furcsa, mivel csak néhány órája ismerem.

         Annyira ki voltam készülve idegileg azután a telefonhívás után, hogy nem is nagyon fogtam fel mi történik, amíg a nappalijában nem találtam magam. Tisztában vagyok vele, hogy azt mondtam neki, megbízom benne, és így is gondolom. Tudom, hogy nem lenne képes bántani engem. Nevezzetek bolondnak, hiszen alig két órája se ismerem, de van benne valami ismerős. Valami, ami vonz felé.

         Épp a fürdőbe vagyok, és a mai napot próbálom lemosni magamról, miközben arra gondolok, ami azóta történt, hogy találkoztam vele.

         Lehunyom a szemem és a csempének támasztom a kezemet. Így állok jó pár percig, majd tust fürdőt kenek magamra. Ami az övé. Olyan jó illata van. Pont, mint neki. Leöblítem magam – bár nem szívesen teszem – majd kilépek a zuhanyzóból és szárazra törlöm magam. Felveszek egy sortot, meg egy hatalmas pólót, amit a bőröndömből szedtem elő, mielőtt bejöttem volna ide, és kilépek a fürdőből, hogy visszatérjek Travis-hez. Mindössze alig tíz percet töltöttem bent, de máris hiányzik. Szánalmas vagyok.

         A kanapén ül, épp valami meccset néz. Megköszönöm neki, hogy itt tölthetem az éjszakát, mire ő kacéran válaszol, még rám is kacsint, és elindul megmutatni a szobámat.

         Amikor elmegy mellettem, még levegőt is elfelejtek venni, annyira jól esik a közelsége.

         Ő máshogy vélekedhet erről, mert gyorsan a szobához vezet, jó éjszakát kíván, és már kint is van az ajtón. Én meg csak állok ott döbbenten, és nem tudom, mi a fene történt az előbb.

         Az tény, hogy belőlem elég heves érzéseket vált ki, de mintha ő meg a közelemben se bírt volna lenni. Olyan gyorsan elszelelt, hogy még pislogni se tudtam. Miközben meg ő mondta – szinte kényszerített -, hogy ne menjek el. Nem értem én ezt az egészet.

         De jelenleg nem is nagyon akarok ezen agyalni, mert ez a mai nap teljesen kikészített, mind testileg, mind lelkileg egyaránt. Amire most leginkább vágyom, hogy bebújjak a takaró alá, és elnyomjon az álom, de tudom, hogy nem leszek képes aludni. Az anyával való beszélgetést másnapra halasztom. Nem hiszem, hogy képes lennék sírás nélkül elmesélni neki ezt az egész szarságot.

         Bemászom az ágyba, magamra húzom a takarót, és egyből körbevesz Travis illata. Annyira finom, férfias illat, hogy kezdek kételkedni abban, hogy elkerül majd az álom.

         Már érzem is, hogy elnehezül a szemhéjam, és amikor végül behunyom a szemem, nem látok mást, csak egy kék szemű, sötét hajú, mosolygó kisfiút.

¤¤¤¤¤¤¤

         Kiabálás riszt fel az álmomból – amiben természetesen Travis-nek is szerepe volt -, és egy pillanatig azt se tudom, hogy hol vagyok. Kinyitom a szemem, és hirtelen tudatosulnak bennem a tegnapi nap eseményei, és a telefonom után nyúlok – amit tegnap este az éjjeliszekrényre tettem -, hogy megnézzem mennyi az idő.

         Amikor épp a kijelzőre pillantok – ami már majdnem hajlani hármat mutat – ismét meghallom a kiabálást, de most sokkal hangosabban.

         Azonnal mozgósítom magamat, kipattanok az ágyból, és kirontok az ajtón. Tudom, hogy Travis az, de nem tudom melyik az ő szobája. Mivel abbamaradt a kiabálás, így találomra benyitok egy ajtón. Szerencsém van, mivel meglátom őt, ahogy az ágyában forgolódik.

         Odamegyek, és észreveszem, hogy úszik az izzadtságban – mivel csak egy bokszer van rajta, és a takarót is ledobta magáról -, és nem hagyja abba a mozgolódást. Ide-oda dobálja magát, és nekem majd megszakad a szívem, hogy így látom őt.

         Leülök az ágya szélére, és megsimítom az arcát, ami grimaszba torzul, és érzem, hogy a könnyeitől nedves. Istenem, miről álmodhat.

         Nem ébred fel, de láthatólag megnyugszik az érintésemre, ezért lecsúsztatom a kezem a mellkasára és ott kezdem el simogatni újra. Nem érdekel, hogy izzadt, csak szeretném megnyugtatni őt.

         Ismét megrázkódik, és ötletem sincs, hogy mit tegyek. Lehet, fel kellene ébresztenem, de nem tudom, hogy fog reagálni arra, hogy itt vagyok, és így látom őt. De úgy döntök, hogy ez most a legkevésbé sem érdekel engem, mivel meg akarom szabadítani őt ettől a kíntól.

         Megrázom a vállát, de nem reagál, ezért kicsit erősebben próbálkozom. Na, erre már kinyitja a szemét, és néhány pillanatig a semmibe réved. Majd rám pillant, de mintha átnézne rajtam. Eltelik jó pár perc, mire tudatosodik benne, hogy én vagyok az – vagy legalábbis remélem, hogy ez történik – mivel se szó, se beszéd felül, a karjába zár, és szorosan magához ölel.

         Nem tudom, mi történik, de nagyon jó érzés. Legszívesebben így maradnék örökre.

         Még mindig nem szól semmit sem, csak lehúz magához az ágyra, megfordít, hogy a hátam a mellkasához simuljon, majd betakar bennünket. Még néhány percig érzem, hogy reszket, én meg csak figyelek.

         Egyszer csak érzem, hogy megszűnik a remegése, és egyenletesen kezdi venni a levegőt. Elaludt. Én meg csak fekszem itt, teljesen ébren, és az elmúlt néhány percen töröm a fejem.

         Valami rosszat álmodhatott, az biztos. De milyen álom lehet ilyen szörnyű, hogy sírva, kiabálva, és izzadságban fürödve kell felébrednie.

         Viszont egyet biztosan tudok. Nem fogom erőltetni, hogy elmondja nekem a most történteket. Mivel tudom, milyen az, ha az embert kényszerítik, hogy mondja el, mi bántja, hogy öntse ki a szívét. Én se tudtam sose kérésre ezt teljesíteni. Amikor eljött az idő, akkor kibeszéltem magamból, addig viszont őrlődtem.

         Lassan engem is újra magába szippant az álom, viszont most nem látok semmit, csak a nyugalmat, a békességet érzem, és azt, hogy végre hazaértem.

Travis

         Amikor reggel felébredek, egy pillanatig azt se tudom, hol vagyok, mivel egy elég apró, és meleg test tekeredik körém. Aztán eszembe jut a tegnap éjszaka, és egyből azt kívánom, bár megnyílna alattam a föld és elsüllyedhetnék.

         Egyszerűen nem fér a fejembe, miért van még mindig mellettem, az ágyamban. Hiszen tegnap este látott a legrosszabb állapotomban, és még csak nem is szóltam hozzá egyetlen szót sem. Csak magamhoz húztam a törékeny, megszeppent kis testét és ismét álomba merültem. Ami nagyon szokatlan, és nem igazán gyakori eset, mivel a rémálmok után soha nem tudok visszaaludni. Ez is annak a lánynak köszönhető, akit még egy napja sem ismerek, és akit jelenleg a karomban tartok.

         Megpróbálok úgy kicsúszni alóla és felkelni az ágyból, hogy ne ébresszem fel őt, és szerencsére sikerül is kivitelezni ezt a manővert.

         Amilyen halkan csak tudok, kiveszek a szekrényből egy tiszta bokszert, egy nadrágot és egy pólót.

         Mielőtt kilépnék a szobából, még egyszer visszanézek a lányra, aki már ilyen rövid idő alatt olyannyira belopta magát a fejembe és a szívembe, hogy egyszerűen nem akarom elengedni.

         De ez nem az én választásom, mivel ha felébred, biztos, hogy nem marad ebben a házban öt másodpercnél tovább.

         Azonban nagyon, de nagyon szeretném, ha maradna. És ezért gondolatba jól seggbe is rúgom magam, mivel nem szabadna ilyesmikre gondolnom. Nem engedhetem meg magamnak. Most még nem. Nem, ameddig nem szűnik legalább egy kicsikét a szívemben érzett űr. Ameddig már nem hiányzik Ő. Ami valószínűleg soha nem fog bekövetkezni.

         Miközben ilyen és ehhez hasonló gondolatok kavarognak a fejemben, nagyon halkan lezuhanyozom, mivel tegnap este már nem volt ehhez erőm.

         Miután ezzel végeztem, nekiállok reggelit készíteni, hogy legalább ne üres gyomorral távozzon, amikor felkel, és már nem akar itt lenni.

         Palacsintát csinálok, tükörtojással meg baconnel. Ezt legalább nem tudom elrontani. Már minden kész, csak a bacon hiányzik – de már az is szépen megpirult a serpenyőben -, amikor megérzem, hogy valaki áll mögöttem.

         Kiveszem őket a serpenyőből és egy tányérra teszem, majd megfordulok, és ott lesz végem menten. Kócos hajjal, még álmos, barna szemekkel pislog rám és egy igazi baromnak érzem magamat, mert szinte rögtön merevedésem lesz. De nem tehetek róla, egyszerűen gyönyörűen néz ki.

         - Jó reggelt! – Köszön félénken.

         Én meg egyszerűen megnémulok. Nem tudom, mit mondjak. Kezdjek el magyarázkodni a tegnap történtek miatt, vagy inkább jobb, ha nem teszem? Még nem vagyok benne biztos, hogy el szeretném-e neki mondani, miért történt meg a tegnap éjszaka. Viszont úgy döntök, hogy jobb, ha megszólalok, ha azt akarom, hogy legalább reggelire maradjon még.

         - Szia! – Mondom sután. – Csináltam reggelit. Palacsinta, tojás, bacon. Remélem szereted. – Mosolygok rá, és gondolatban vállon veregetem magam, amiért sikerült mindezt elmondanom anélkül, hogy a hangom remegett volna. Imádkozom, hogy ne fusson a bejárati ajtó felé.

         Szerencsére nem teszi, nekem meg hatalmas kő esik le a szívemről.

         - Persze, hogy szeretem. Ki ne szeretné a palacsintát, meg a tojást? – Mosolyodik el ő is, nekem meg a szívverésem kihagy egy ütemet.

         - És a baconről se feledkezz meg. – Kacsintok rá. Próbálok ismét mosolyt csalni arra a gyönyörű arcára és sikerrel is járok.

         - Már hogy felejtkezhetnék meg róla, amikor annyira szeretem, és amikor ilyen jó illata van.

         További szó nélkül fogja magát, az asztalhoz sétál és leül a már megrakott tányér elé – amiről már csak a legfontosabb dolog hiányzik. Odaviszem azt a tányért, amire kiszedtem a megpirult bacont és olyan boldogságot érzek, amiért marad, hogy azt elmondani se tudom.

         Én is helyet foglalok mellette, és csendben kezdünk el enni.

         - Hm. Isteni finom. Régen nem ettem már palacsintát. – Szólal meg hirtelen, amitől egy kicsit megijedek. Úgy elmerültem a saját gondolataimban, hogy észre se vettem, hogy mindketten már meg is ettük a reggelit.

         - Örülök, hogy ízlett. Minden tudásomat latba vetettem, hogy ne égessem oda. – Kacsintok rá ismét, és nem árulom el neki, hogy voltaképpen tudok főzni, és nem is olyan rosszul. Legalábbis a haverjaim sosem panaszkodtak. Sőt… Elég gyakran járnak át hozzám, kivéve ebben az időszakban.

A szívem kihagy egy ütemet, amikor a világ legszebb mosolyával ajándékoz meg.

         - Nagyon hálás vagyok azért, amit tegnap értem tettél. Sokkal tartozom neked, amit viszonozni is fogok…

         - Erre igazán semmi szükség. Egyáltalán nem tartozol nekem semmivel. Ha nem tettem volna meg, akkor elég szarul érezném magamat, és még a bűntudat is gyötörne, hogy mi van veled. – Ezek után kimondom azokat a szavakat, amiket azóta szerettem volna, hogy megtudtam, nincs hová mennie. – És szeretném, ha addig itt maradnál, amíg meg nem oldódik ez a koliügy. Ezzel viszonozhatnád a tegnapi tettemet. Nem érezném jól magam, és egész nap magamat ostoroznám, ha egy motelben vagy még rosszabb helyen kellene megszállnod. – Mély levegőt veszek és egyenesen a szemébe nézek, hogy lássa, minden egyes szavamat komolyan gondolom. – Nagyon szeretném, ha maradnál. És most őszinte leszek veled. Nemcsak miattad, hanem magam miatt is. Én… Én nem szeretnék most egyedül lenni. Persze teljes mértékben megérteném, ha most első dolgod lenne elmenekülni innen, főleg az éjszaka történtek miatt, de…

         - Én sem szeretnék elmenni innen. És nemcsak azért, mert nem akarom motelbe meghúzni magamat vagy ilyesmi. Egyszerűen csak érzem, hogy valamiért az a helyes döntés, hogy maradok. Én sem akarok egyedül lenni. Nem érdekel mi történt az éjszaka. Vagyis, ez nem hangzott valami jól. Persze, hogy érdekel, de nem fogom erőltetni, hogy elmond, ha nem akarod. Ha meg szeretnéd velem osztani, itt vagyok, de ha még nem állsz készen, akkor várok, amíg az leszel. Szóval, igen. Szeretném elfogadni az ajánlatodat, hogy itt lakjak, amíg nem rendeződik ez az ügy.

         Ismét rám villantja azt a káprázatos mosolyt, és nem tudok mást csinálni, mint viszonozni azt.

         Hihetetlen ez a lány, de tényleg. El se hiszem, hogy marad, és még csak nem is követeli, hogy mondjam el, mi történt az éjjel. Ilyen lány nem is létezik. Illetve mégis, mivel itt ül előttem, és csak kedvesen mosolyog.

         - Akkor, mi lenne, ha reggeli után elmennénk neked bevásárolni néhány dolgot, és még a környék legfontosabb helyeit is megmutatnám neked, ha szeretnéd. – Érzem, ahogy a szemem kitágul, annyira várom a válaszát.

         - Ez nagyon jól hangzik. Segítek elpakolni, majd gyorsan felöltözöm és mehetünk is.

         - Erre semmi szükség. Menj, kapd össze magad, míg én berakom ezeket a mosogatógépbe. – Rákacsintok, mert elég bosszús arcot vág. – Igazán nem nagy dolog, és ne húzd az időt. Sok minden várja, hogy megmutassam neked.

         Felállok, és felé fordulok. Megemelem az egyik szemöldökömet, mire fújtat egyet. Annyira aranyos, amikor duzzog.

         - Nagyon szépen köszönöm a reggelit, és azt, hogy maradhatok. Ígérem, gyors leszek. – Még mindig duzzogva elindul a szobája fel – vagyis, ami mostantól határozatlan ideig az övé. Nem tehetek róla, de nem tudom letörölni a vigyort az arcomról. Teljesen megbabonáz ez a lány.

         Gyorsan berakom a piszkos edényeket a gépbe és már kész is vagyok.

         Nemsokára meghallom a lépteit a folyosón és felé fordulok. Megint rövidzárlatot kap az agyam. Észbontóan néz ki. Rövid farmer sortot és egy egyszerű fehér atlétát vett fel. Nem valami nagy szám, de kibaszott dögösen néz ki. Üdv újra merevedés.

         - Szép! – Ennyi telt tőlem. Nagyszerű, te idióta. Elmosolyodik, és ami a legjobban megdöbbent, elpirul. Iszonyú aranyos.

         Nem mondok többet – így is eléggé leégettem már magam – egyszerűen csak kinyitom az ajtót, majd a kocsihoz megyünk, ahol kinyitom neki az anyósülés felöli ajtót, és elindulunk, hogy beszerezzük számára az itt tartózkodásának kellékeit.

¤¤¤¤¤¤¤

Este hét, mire visszaérünk a lakásomra. Beszereztünk mindent, amire szüksége lehet, amíg nálam lakik. Mondjuk ez a bevásárlás elég sok időt vett igénybe. Na jó, bevallom, nemcsak ő volt a ludas, mivel, ha már ott voltunk, én is bevásároltam egy-két dolgot.

Utána megmutattam neki néhány helyet, mint például a legjobb kávézót, könyvtárat, gyorséttermet, parkot – csak a legszükségesebbeket. A parkban nem sokat időztünk, mondván nemsokára úgyis visszajön majd ide. Nem véletlen, hiszen nem valami nagy park, viszont szép és csendes. Én is szeretek kijárni oda.

És persze betévedtünk egy könyvesboltba, ahol nemcsak megvette a fél könyvkínálatot, de még állást is szerzett magának. Hétfőn már kezdhet is, ami már nincs is olyan messze, tekintve, hogy Péntek van.

Szerencsére vacsoráztunk már – jó is az a gyorskaja – így ezzel nem kell bajlódnunk.

Becipeljük a rengeteg szatyrot és zacskót a lakásba és egyből a szobájába visszük, mivel a legtöbb holmi az övé. Az én két szatyromat először a konyhába, majd én is a saját szobámba viszem.

Amikor lerakom az ágyra, belém hasít a felismerés. Nem akarok ma sem egyedül aludni. Sokkal jobb volt, miután a karjaimba zártam.  Nem volt utána rémálom és vissza is tudtam aludni. Viszont, ha felhozom neki ezt az ötletet, lehet megbánja, hogy beleegyezett abba, marad.

Azonban, ha meg se próbálom, biztos megint kiabálva ébredek majd, és még jobban lejáratom magam. Arról nem is beszélve, hogy azután már tuti magyarázattal tartoznék neki, amire még nem állok készen.

Így úgy döntök, hogy lesz-ami-lesz alapon, megpróbálom.

Visszamegyek a nappaliba, remélve, hogy ott találom. Szerencsém van, mivel a kanapén ül, és épp az egyik frissen beszerzett könyvét olvassa.

         Odamegyek és leülök vele szembe a dohányzóasztalra. Majd néhány pillanat múlva felállok, mert egyszerűen nem bírok egy helyben maradni. Lenézek rá, egyenesen bele abba a gyönyörű, barna szemébe.

         - Figyelj… lehet hogy most bolondnak fogsz tartani, de tegnap, miután… tudod… szóval miután bejöttél és én megöleltelek… - Jézusom, szedd már össze magad Travis! Mély levegőt veszek és újra nekikezdek. – Szóval, miután bejöttél hozzám és én magamhoz öleltelek, sokkal jobb lett minden. Utána nem volt rémálmom és végig tudtam aludni az éjszaka maradék részét, amire már hosszú ideje nem volt példa, és én csak annyit szeretnék kérni, hogy…

         - Nagyon szívesen veled alszom ma is, Travis. Én is sokkal jobban aludtam melletted.

         Döbbenten nézek rá, és most már száz százalékig biztos, hogy csak képzelem ezt a lányt, és nemsokára felébredem ebből a nagyszerű álomból, mert ilyen egyszerűen nem létezik. Megcsípem magam, úgy hogy ne lássa, de nem történik semmi. Ezek szerint mégsem álmodom.

         - Vagy nem ezt akartad kérni? – Zavarba jön, mivel úgy nézek rá, mintha hirtelen két feje nőtt volna. Gyorsan válaszolok, mielőtt visszavonná az előbbi kijelentését.

         - De. Ezt próbáltam nagy nehezen kinyögni. Csakhogy nem vagyok valami jó ebben. Hogy másoktól kérjek valamit.

         - Tőlem bármit kérhetsz, Travis. – Láthatja a döbbent tekintetemet, és hogy nem kicsit felkeltette a kíváncsiságomat, mert helyesbít.

         - Bizonyos határokon belül, persze. – Mosolyog rám úgy, hogy szerintem nincs is tudatában annak, hogy most éppen flörtöl velem.

         - Megbeszéltük. – Válaszolom egy hatalmas vigyorral az arcomon.

         Néhány perccel később már az ágyamban vagyunk. Háta a mellkasomhoz préselődik, a karommal meg a derekát ölelem szorosan – ami nem lehet olyan szoros, mivel nem panaszkodik, szerencsére.

         Annyira jó érzés így lenni, hogy legszívesebben örökre így maradnék. Érzem, ahogy lecsukódik a szemem, és amikor az álom magába szippant, egyszerre látom magam előtt a nyolc éves Maggie-t és a tizenkilenc éves Ayden-t.