Negyedik fejezet

Negyedik Fejezet

Ayden

         A hétvége nagyszerűen telt. Szombaton azt terveztük, hogy visszamegyünk a parkba és ott töltjük a nap nagy részét, de mivel elkezdett esni az eső, így elhalasztottuk egy másik alkalomra, amikor jó idő lesz és a fű sem lesz olyan nedves.

         Így, mivel a házban rekedtünk – legalábbis Szombatra – mozimaratont tartottunk. Megnéztünk egy csomó filmet, de szerencsére ki tudtam harcolni, hogy közülük ne mindegyik akció, hanem vígjáték is legyen közte. És még egy romantikus filmet – a Szerelmünk lapjait – is be tudtam csempészni a megnézendő filmek közé. Az istenért se vallotta volna be, de láttam rajta, hogy őt is meghatotta és tetszett neki a történet.

         Persze, mielőtt a maraton elkezdődött volna, be kellett szerezni a szükséges hozzávalókat is. Travis-el bepattantunk a furgonjába és a bevásárlóközpont felé vettük az irányt. Jól megtömtük a kosarunkat, mindenféle ínycsiklandó finomságot megvettünk, amit inkább nem is részleteznék, mert megint megkívánom őket és már nagyon rám – illetve ránk – férne valami egészséges étel is ez után a hétvége után.

         Miután végeztünk a boltba, visszatértünk a lakásba és kezdődhetett is a mozizás. Délután azért rendeltünk egy kis – rengeteg – kínait, mert nem élhettünk csupán csokin meg chipsen. Mindketten mást kértünk, aminek annyi lett az értelme, hogy szorosan egymás mellett ülve a másik dobozából is lopkodtunk.

         Istenem, nem akartam elmenni innen, de tudtam, hogy nem élősködhetek rajta életem végéig, és azt is tudtam, hogy bármelyik pillanatban hívhatnak, hogy beköltözhetek a kollégiumi szobámba. Nagyon nem füllött hozzá a fogam, de ez van. Egyenlőre még nem kell elmennem, és ennek igazán örülök. A távozásomig minden egyes pillanatot ki fogok használni, hogy vele lehessek. Bár nagyon remélem, hogy azután sem fog megszakadni ez a kapocs, miután elköltöztem innen.

         Az este folyamán valamikor elaludhattam, mert az éjszaka közepén Travis ágyában ébredtem, természetesen az említett fiúval mögöttem, aki szorosan ölelt magához és egyenletesen szuszogott a nyakamba. Nem kellett hozzá sok idő és újra álomba merültem.

         A Vasárnap is hasonlóan telt. Nem mozdultunk ki a házból, viszont most hanyagoltuk a TV-t és inkább beszélgettünk meg olvastam. Illetve olvastunk, mert Travis-nek az a nagyszerű ötlete támadt, hogy kezdjünk el egy könyvet együtt. Belementem, mert én naiv arra számítottam, hogy egyszerre fogjuk majd olvasni, csendben, egymás mellett vagy mögött ülve. Hát nem volt ilyen szerencsém. Mondjuk az utóbbi dologban igazam volt, csak az olvasás úgy működött, hogy ÉN hangosan olvastam a történetet, – megtorlásul direkt romantikus könyvet választottam – míg Travis mögöttem ülve, átkarolva engem, hallgatott. Egyszerűen nem tudtam rávenni, hogy azért ő is olvasson egy kicsit. Elmondása szerint, szereti hallani a hangomat, mert megnyugtatja őt. Mázlija van, hogy ennyire édesen hárított. Mondjuk engem is megnyugtat, de nem csak a hangja, hanem a puszta jelenléte is.

         Persze amikor már elfáradtam és a szám is kiszáradt, Travis vette át a beszélő szerepét. Mesélt a családjáról – bár nem sokat. Elmondta, hogy van egy bátyja, akivel nagyon jó a kapcsolata, de sajnos nem sokszor találkoznak, mivel ő közel maradt az apjukhoz – akiről megtudtam, hogy egy nagyon rendes ember. Mindent megadott a fiainak, amire csak az erejéből tellett neki. A bátyjával hetente beszélnek, van, amikor többször is Elmesélte, hogy mostanában gyakrabban és hosszabban, de ennek az okát nem akarta elmondani. Én meg nem erőltettem. Ha akarja, majd megosztja velem. Az anyukájáról viszont egy szót sem ejtett, és amikor rákérdeztem, nagyon gyorsan témát váltott, bár előtte még láttam, hogy szomorúság suhan keresztül azon a jóképű arcán. Ezért erről sem faggattam tovább.

         Mesélt a haverjairól – akiket hamarosan úgyis is meg fogok ismerni -, a legjobb barátjáról, akivel már óvodáskoruk óta ismerik egymást. És persze a suliról is. Kiderült, hogy tanárnak tanul – irodalom és történelem szakosnak. Ez egy kicsit meglepett, mert nem olyan típusnak néz ki, aki kisgyerekeket tanít – mert persze azt is elárulta, hogy kezdetben ötödiktől-nyolcadik osztályosokat szeretne oktatni, amíg tovább nem képezi magát, hogy középiskolásokat is taníthasson.

         Ja, és hogy miért nem néztem ki belőle azt, hogy tanárbácsi szeretne lenni? Mert tele van tetoválásokkal. Na jó, azért annyira nem durva a helyzet, de lényegesen több van neki, mint nekem. Én mindössze eggyel büszkélkedhetek, amit ő soha az életben nem fog látni, ha rajtam múlik. Ő viszont szép számmal rendelkezik tetoválásokkal.

         A bal alkarján egy idézet díszeleg: „Love is composed of a single soul inhabiting two bodies.” Ami annyit tesz, hogy: „A szerelem egyetlen lélek, amely két testben lakozik.”

         A karján nincs több tetoválás, viszont a testén annál inkább. Ezt csakis onnan tudom, mert mindössze egy szál bokszerben alszik, így elég jól meg tudtam figyelni őket. Na jó bevallom, elég sokszor bámultak őket elalvás előtt, nem tehetek róla.

         A jobb oldalán, a bordái mentén, egészen fel a válláig több, kisebb-nagyobb szitakötő elevenedik meg, nagyon is élethűen. Gyönyörűen néznek ki.

         A hátán, a két lapockája között, pedig egy minden képzeletet felülmúló, gyönyörűen kivitelezett pillangó foglal helyet.

         És közvetlenül a szíve fölött ismét egy szöveg található. Amikor először pillantottam meg, elakadt a lélegzetem és a szívem is biztosan kihagyott néhány ütemet. Egyszerű betűkkel az volt odaírva, hogy: Believe in Fate.

         Ekkor jött el az a pillanat, hogy felhívjam anyát. Halasztgattam ezt a hívást, mert féltem. Féltem, hogy ideges lesz. Féltem, hogy felpattan az első gépre és vagy hazarángat, vagy marad, amíg el nem rendezi a helyzetet. És féltem, hogy ha beszámolok neki Travis-ről, akkor nem is lesz igazán választásom, mert mindenképpen hazavisz. Ezért csak vasárnap este ejtettem meg ezt a hívást, amikor már elég erőt gyűjtöttem össze, hogy szembenézzek vele.

         Szerencsére a kezdeti kiakadás után, – ahol felváltva szidta az igazgatót, az iskolát és még magát Amerikát is, bár ez utóbbi igazán nem tehetett semmiről – lenyugodott, és azonnal beszélni akart Travis-el. Ettől a kérésétől úgy megdöbbentem, hogy jó pár pillanatig nem is szólaltam meg. Miután rám kiáltott, hogy igyekezzek, mert pörög a telefonszámla, elindultam, hogy megkeressem Travis-t. A szobájában találtam rá, épp akkor jött ki a fürdőből, egy szál törölközővel a derekán, így megint leblokkoltam néhány pillanat erejéig.

         Gyorsan magamhoz tértem kábulatomból, elmagyaráztam neki a helyzetet, és mire észbe kaptam, ki is kapta a kezemből a telefont és halál nyugodtan kezdett el anyával beszélgetni. Ez nem tartott sokáig, letették a telefont és legnagyobb megdöbbenésemre átváltottak skype-ra – még mindig egy szál törölközőben. Számomra ekkor érkezett el az a pillanat, amikor fogtam magam és kisasszéztam a szobából, magukra hagyva a lányokat.

         Körülbelül egy óra telhetett el, amikor éreztem, hogy besüppedt mögöttem a matrac. Abbahagyták a trécselést. De jó.

         Szembefordított magával, és a tekintete elmondott mindent, amit tudnom kellett. Anya nem fog iderepülni az első géppel és hazarángatni. Legalábbis egyenlőre nem. Megkönnyebbülten hunytam le néhány másodpercre a szememet, majd újra kinyitottam, hogy arra a fiúra nézzek, aki pár nap leforgása alatt, ennyire a bőröm alá férkőzött. Most úgy aludtunk el, hogy mélyen a másik szemébe néztünk, és közben átölelve tartottuk egymást.

¤¤¤¤¤¤¤

         A következő két hétben belerázódtunk egy megszokott ritmusba. Hétfőn elkezdtem dolgozni a könyvesboltba, ahová Travis vitt el és ő is jött értem. Mondtam neki, hogy erre igazán semmi szükség, de ő ragaszkodott hozzá.

         Amíg én a könyvesboltban dolgoztam, addig Travis ügyeket intézett, a haverjaival lógott, bevásárolni járt, főzött – meglepően finomakat -, és végre meglátogatta a tesóját és az apukáját, így azon a napon egyedül mentem munkába, és jöttem haza. Azért Travis ezalatt is agyonaggódta magát. Legalább hatszor hívott, hogy minden rendben van-e. Szerintem kicsit túlzásba vitte a dolgot, de ezt leszámítva aranyos volt, hogy vigyázott rám. Viszont így, hogy nem volt társaságom, legalább volt időm gondolkodni. Rendeznem kellett az érzéseimet, mert kezdtem túlságosan is belebonyolódni, és olyanokat érezni, amit nem engedhettem meg magamnak. Nem akartam még több embert megbántani, mint amennyit már eddig is sikerült – bár ez akaratomon kívül történt. Soha nem leszek képes megbocsájtani azt, hogy magára hagytam azt a személyt, aki a világot jelentette számomra. És szerintem Ő is így van ezzel.

         Viszont ez alatt a két hét alatt sem találkoztam a haverjaival, de van egy olyan megérzésem, hogy hamarosan szerencsém lesz hozzájuk.

¤¤¤¤¤¤¤

         Szombat reggel egyedül ébredek Travis ágyában. Ez szokatlan. Általában én kelek fel előbb, és mire ő is kikel az ágyból, már reggeli várja kint a konyhában.

         A telefonom után nyúlok, ami az éjjeliszekrényen hever, hogy megnézzem rajta az időt. Reggel kilencet mutat. Úristen. Hogy a fenébe aludhattam ennyit? Nem is csodálkozom, hogy Travis már felkelt.

         Kimászok az ágyból, és a konyha felé veszem az irányt. Legnagyobb meglepetésemre, nem találom ott a keresett személyt.

         - Travis! – Kiáltom, hátha meghallja és válaszol rá. De nincs szerencsém. A ház tök üres. Vajon hová mehetett? És mért nem szólt? Na, nem mintha számon kérhetném rajta, hogy merre jár és mit csinál, de a megismerkedésünk óta folyamatosan aggódott miattam és vigyázott rám, így számomra egy kicsit fura, hogy csak így, szó nélkül elmegy, ki tudja hová.

         Mire a végére érek ennek a gondolatmenetnek, kinyílik a bejárati ajtó, és Travis botladozik be rajta, három teli papírzsacskóval a kezében. Gyorsan odarohanok hozzá, hogy segítsek neki, de úgy megijed tőlem, hogy majdnem elejti a zacskókat. Még szerencse, hogy már ott járok előtte, mert így meg tudok menteni egyet, míg a másik kettőt neki is sikerül megóvnia, hogy a padlón kössön ki a tartalma.

         - A frászt hoztad rám. Azt hittem még alszol.

         - Te merre jártál? – Teszem fel látszólag elég hülye kérdést.

         - Bevásároltam egy kicsit. Olyan aranyosan aludtál, hogy nem volt szívem felébreszteni téged. – Elmosolyodik és a konyha felé indul, hogy letegye a kezében lévő két zacskót a konyhapultra.

         - De miért mentél bevásárolni, amikor tegnapelőtt már megvettél mindent? – Kérdezem kicsit értetlenül. Ő úgy néz rám, mintha ez teljesen egyértelmű lenne, de csalódnia kell, mert fogalmam sincs az indítékairól.

         - Ma este átjönnek a srácok, mert már egy ideje rágják miattad a fülemet. Nagyon szeretnének már megismerni, így arra gondoltam, hogy meghívom őket. Remélem nem baj. Ha nem érsz rá, mert már mást terveztél, akkor felhívom őket, hogy tegyük át máskorra. Bár szerintem így is átjönnek majd, mert én hülye, megemlítettem nekik, hogy főzök valamit. – Ismét elmosolyodik, de ezúttal kicsit félénken és reménykedőn.

         - Nem terveztem mára semmit, és én is nagyon szívesen megismerném már a barátaidat. És még ha lett is volna programom, akkor is lemondtam volna.

         Kérdőn néz rám, mire kacsintok egyet. – Hiszen főzöl. Nem is kell ennél jobb indok.

         Elneveti magát, és elkezdi elrámolni a cuccokat. Észreveszem, hogy az egyik zacskóba csak alkohol van. Hmm. Izgalmas lesz az este.

         Segítek neki a helyére tenni a dolgokat, miközben elmeséli, hogy mit tervez főzni. Pikáns csirke szárnyat vegyes salátával. Egyszerű étel, de még így is összefut a nyál a számba.

         Miután ezzel megvagyunk, összedobunk egy gyors reggelit, amit néma csendben eszünk meg, miközben csak nézzük egymást. Közöttünk a csend sosem kínos, vagy terhes, hanem mindig kényelmes és megnyugtató.

         A reggeli befejeztével Travis kiküld a konyhából, mondván, hogy ne lábatlankodjak, és inkább foglaljam le magam azzal, hogy zenét keresek estére. Így teszek, de ezzel eléggé hamar végzek így visszamegyek a konyhába, hogy megnézzem Travis hogy halad.

         - Kérlek, mond, hogy segíthetek valamit, mert ez a zeneválogatás igazán szánalmas feladat volt. – Észreveszi a durcás ábrázatomat, mire hangosan elneveti magát és maga mellé mutat a konyhapultra.

         - Segíthetsz összekeverni a szószt. Mondom, hogyan kell csinálni, míg én bepácolom a csirke szárnyakat és berakom őket a sütőbe. - Válaszolja azzal a féloldalas mosollyal, amit úgy szeretek.

         Megcsinálom a szószt – Travis pontos utasításait követve – és mire kész leszek vele, ő is végez a szárnyakkal és a salátát kezdi el összeállítani.

         - Az nem túl korai még? – Kérdem, mert még csak dél körül jár, és nem hiszem, hogy a most elkészített saláta kibírná addig, amíg meg nem érkeznek a többiek.

         - Nem, mivel ez az adag nekünk lesz, nem nekik. Mit gondoltál, hogy vacsoráig mi már nem is fogunk enni? – Kérdi, a szemöldökét vonogatva, ami miatt önkéntelenül is elnevetem magam. – Mindjárt párolok hozzá egy kis csirkét, a hűtőben meg találsz hozzá öntetet. Hidd el, isteni finom lesz.

         Ezt el is tudom hinni neki, mivel a főző – ez esetben sütőtudományában még nem csalódtam egyszer sem.

         Megebédelünk – amit agyba-főbe dicsérek, ezzel is növelve a már így is hatalmas egóját -, majd helyet foglalunk a kanapén, hogy pihenjünk egy kicsit. Elkezdünk nézni egy filmet, de már csak arra eszmélek fel, hogy valaki a fülembe suttog.

         - Ayd, ébresztő. Mindjárt itt vannak a többiek.

         Erre már kipattantak a szemeim, és még jó hogy hátrahajolt, mert különben lefejeltem volna, olyan hírtelen állok fel. Se szó, se beszéd fogom magam és a szobámba sietek. Gyorsan lezuhanyozom és magamra kapom a ruhámat, amit még délelőtt készítettem ki: egy farmer sortot és egy egyszerű fehér póló, az elején ezzel a felirattal: I’m a limited edition (Limitált kiadás vagyok).

         Mire a nappaliba érek, az már tömve van. Megérkeztek a vendégek.

         - Sziasztok! – köszönök félénken, mivel Travis-en kívül négy fiú és három lány bámul rám.

         - Emberek, ő itt Ayden. Ayden, ők itt Jake, Seth, Chris és Grayson. – Hm, érdekes… - A lányok pedig Brooke, Jenna, és Sam. – Mutat egyesével a jelenlévőkre, akik most már kedves mosollyal néznek rám.

         - Kezdődhet a buli! – Ordítja, szerintem Grayson, bár olyan gyorsan hadarta el Travis a neveket, hogy bele fog telni egy kis időbe, míg megjegyzem őket.

         Travis tálcát hoz be, amin felespoharak sorakoznak, míg Grayson két üveget szorongat a kezében. Mindenkinek töltenek, majd szétosztogatják őket. Az én kezembe is kerül egy, bár nem nagyon tervezek sokat inni az este folyamán.

         - Igyunk Ayden-re, aki visszahozta a fényt Travis életébe. – Emeli magasba a poharát Grayson, de én erre a tósztra kicsit lesokkolódom. Travis is hasonlóan vélekedhet erről, mert nagyra nyílt szemmel bámul a barátjára. A többiek azonban a magasba emelik a poharaikat, így én se kezdem el kielemezni a hallottakat. Ráérek akkor rákérdezni erre, amikor kiürül a ház.

         Ezután Travis feltálalja a vacsorát, amire mindenki szinte egyszerre repül rá. Most már értem mire célzott Travis, amikor azt mondta, hogy elszólta magát, hogy főzni fog. Tényleg nagyon finom volt. Nem ettem még ilyen ízesítésű csirke szárnyat.

         Vacsora után ismét újratöltődnek a poharak és négy kör feles után, már kezdem érezni a hatást, így úgy döntök, hogy abbahagyom egy kicsit, mert ha így folytatom, elég hamar be fogok rúgni, amit megfogadtam magamnak, hogy nem teszek. A többiek nagyon jó fejek, még a lányok is. Egyáltalán nincsenek elszállva maguktól, és nem is a tipikus cicababák csoportját erősítik. Hála Istennek. Elég sok mindent megtudok róluk, kivéve Grayson-ról. Ő nagyon hallgat és folyamatosan az irányomba tekinget. Kezd egy kicsit zavaró lenni.

         Mivel ki kell szellőztetnem a fejem, a konyhába megyek, hogy töltsek magamnak egy pohár vizet. Hallom, hogy valaki utánam jön, és arra számítok, hogy vagy az egyik lány, vagy Travis lesz az, de legnagyobb sajnálatomra és meglepetésemre, Grayson az.

         - Szia.

         - Szia. – Köszönök vissza, bár nem értem, hogy ez most mire jó. Hiszen már itt vannak vagy másfél órája.

         - Tudod nagyon ismerős vagy nekem. És nem csak a kinézetedre vagy az arcodra célzok most, hanem az egész lényedre. Mintha már találkoztunk volna. De az nem lehetséges, mivel még csak most költöztél ide. – De sok mindent tud rólam. Csak nem szoktak kibeszélni engem? Ezt is meg kell majd kérdeznem Travis-től. – És szeretném megköszönni, amit Travis-el teszel. Nem tudom, mi az, de mostanába sokkal boldogabb. Többet is mosolyog, pedig ilyenkor nem szokott.

         - Ilyenkor? – Kezdek nagyon kíváncsi lenni. –

         - Hát… izé… - Zavarba jön, mivel látszólag elszólta magát. Most már határozottan felkeltette a kíváncsiságomat. – Úgy gondolom, nem az én tisztem elmesélni a történetét. De szerintem te is észrevetted már, hogy nem mindig van jelen. Testben igen, de néha valahol nagyon messze jár. Viszont, ha adhatok neked egy jó tanácsot, most ne nagyon erőltesd ezt a témát. Nagyon érzékeny rá.

         Igen, én is észrevettem, hogy néha egészen máshol jár. De eddig nem nagyon tulajdonítottam jelentőséget neki, mert én is szoktam így járni. Főleg mostanába. Hmm, micsoda véletlen.

         Grayson hirtelen megfordul és elkiáltja magát. – Játszunk felelsz vagy merszet! – De jó. Ez után a beszélgetés után semmi kedvem nincs ehhez a játékhoz. Főleg azért sem, mert tartok attól, hogy Grayson valamit forgat a fejébe. Olyan mindentudóan nézett rám az előbb, mintha tényleg ismerne.

         - Ayd, gyere már. Kimaradsz az első körből! – Kiáltja Travis. Imádom amikor Ayd-nek hív. Nem sokan teszik.

         Én is letelepedek a körbe, miközben Grayson már meg is pörgette az üveget. És ki másnál állna meg, mint nálam. Micsoda szerencsém van ma.

         - Felelsz vagy mersz, Ayden? – Ebben az esetben tényleg nincs helyes válasz, mert mindenképpen megszívom. Ha a merszet választom, tuti, hogy valami Travis-el kapcsolatos feladat lesz – amit lehet nem is bánnék annyira. Viszont ha a feleletet választom, akkor a nyakamat tenném rá, hogy olyat fog kérdezni, amire még nem állok készen, hogy válaszoljak. Hát nehéz döntés, mit ne mondjak.

         - Felelek. – Válaszolom végül nagy nehezen.

         - Mikor voltál életedben a legboldogabb? – Kérdezi.

         Gondolkodás nélkül vágom rá. – Nyolc éves koromban.

         - És mikor voltál a legszomorúbb?

         - Ez már a második kérdés. Majd a következő körben felteheted. – Válaszolom eltökélten.

         - Ugyan már Ayden, ne csináld. Nem olyan nehéz kérdés.

         Csúnyán nézek rá, és a szemébe nézve válaszolom. – Nyolc éves koromban.

         Hatalmas mosoly terül szét az arcán, ami nekem nagyon nem tetszik. Ezután néhány körig szerencsére kimaradok a mókából. A többiek isznak és nevetséges kérdésekre válaszolgatnak: első csók, első szex, legmerészebb dolog az életben stb. Majd ismét rám kerül a sor, és ki másnak a jóvoltából, mint Grayson-nak.

         - Felelsz vagy mersz, Ayden? Lágy bátor és merj! – Kacsint rám, és már csak ezért is azt kellett volna választanom, de ennek ellenére mégis a másik lehetőséget választom.

         - Na jó, akkor lássuk. Hol van az a hely, ahol a legnagyobb biztonságban érzed magad? – Kérdezi, és bár ezt sem szívesen árulom el – megvan rá az okom, hogy miért nem -, mégis sokkal rosszabbra számítottam.

         - Nincs konkrét hely, viszont, ahol az apám van, ott mindig is biztonságban éreztem magam, és ez soha nem fog megváltozni. – Válaszolom. Grayson úgy néz ki, mint aki nagyon gondolkodik valamin, majd egy ezer megawattos mosolyt küld felém. Ezzel lezárta a témát, úgy látszik. Hála Istennek.

         Szerencsére a későbbiekben csak kétszer kerül rám a sor, és most van annyi eszem, hogy ne a felelést válasszam. Mindkétszer mertem, mivel az egyik feladatot Jake adta, a másikat meg Sam. Egyik sem volt vészes: innom kellett három felest egymás után, és kikiabálnom az utcára, hogy Grayson a legnagyobb király a világon és őrülten szerelmes vagyok belé. Na ez vajon kinek az ötlete lehetett. Amúgy meglepett, hogy nem azt kérte, hogy csókoljam meg Travis-t vagy, hogy vegyem le a felsőm. Mert az Grayson-ra vallott volna. Legalábbis, ahogy eddig megismertem.

         - Na jó, szerintem mára elég volt a felelsz vagy merszből. Mi lenne, ha inkább kapcsolnánk valami zenét. – Indítványozta Seth.

         - Benne vagyok. Ayd, válassz ki valami jót. – Mondja Travis, én meg elindulok a hifi felé, hogy berakjam, amit délelőtt találtam. Addig a srácok arrébb tolják a bútorokat, hogy legyen hely táncolni.

         Benyomom a hifit és a ’Can’t stop the feeling’ első ütemei árasztják el a helyiséget. Mivel csak Grayson-nak és Travis-nek nincs partnere, így elég kínossá kezd válni a helyzet. Persze ezt is Grayson oldja meg, hogy egy hirtelen mozdulattal magához ránt, és elkezd mozogni a zene ütemére. Még elkapom Travis csalódott és szomorú tekintetét, mielőtt megfordul és a konyha felé veszi az irányt. Legszívesebben utána mennék és visszahúznám, hogy vele táncoljak, de Grayson-t se akarom megbántani, mert bár egy kicsit tolakodónak tartom őt is meg a kérdéseit is, elég jó fej, meg aranyos, és ami a legfontosabb Travis legjobb barátja.

Harmadik fejezet

Harmadik Fejezet

Ayden

         Istenem. Nagyon ideges vagyok. És ha még csak ez lenne a baj. De zavarban is vagyok, és ez nem jó párosítás. Nem tudom megmagyarázni ezeket az érzéseket, de az tény, hogy nem akarok elmenni innen. Jó érzés a közelében lenni. Megnyugtat. Amire most nagyon nagy szükségem is van. És ami egy kicsit furcsa, mivel csak néhány órája ismerem.

         Annyira ki voltam készülve idegileg azután a telefonhívás után, hogy nem is nagyon fogtam fel mi történik, amíg a nappalijában nem találtam magam. Tisztában vagyok vele, hogy azt mondtam neki, megbízom benne, és így is gondolom. Tudom, hogy nem lenne képes bántani engem. Nevezzetek bolondnak, hiszen alig két órája se ismerem, de van benne valami ismerős. Valami, ami vonz felé.

         Épp a fürdőbe vagyok, és a mai napot próbálom lemosni magamról, miközben arra gondolok, ami azóta történt, hogy találkoztam vele.

         Lehunyom a szemem és a csempének támasztom a kezemet. Így állok jó pár percig, majd tust fürdőt kenek magamra. Ami az övé. Olyan jó illata van. Pont, mint neki. Leöblítem magam – bár nem szívesen teszem – majd kilépek a zuhanyzóból és szárazra törlöm magam. Felveszek egy sortot, meg egy hatalmas pólót, amit a bőröndömből szedtem elő, mielőtt bejöttem volna ide, és kilépek a fürdőből, hogy visszatérjek Travis-hez. Mindössze alig tíz percet töltöttem bent, de máris hiányzik. Szánalmas vagyok.

         A kanapén ül, épp valami meccset néz. Megköszönöm neki, hogy itt tölthetem az éjszakát, mire ő kacéran válaszol, még rám is kacsint, és elindul megmutatni a szobámat.

         Amikor elmegy mellettem, még levegőt is elfelejtek venni, annyira jól esik a közelsége.

         Ő máshogy vélekedhet erről, mert gyorsan a szobához vezet, jó éjszakát kíván, és már kint is van az ajtón. Én meg csak állok ott döbbenten, és nem tudom, mi a fene történt az előbb.

         Az tény, hogy belőlem elég heves érzéseket vált ki, de mintha ő meg a közelemben se bírt volna lenni. Olyan gyorsan elszelelt, hogy még pislogni se tudtam. Miközben meg ő mondta – szinte kényszerített -, hogy ne menjek el. Nem értem én ezt az egészet.

         De jelenleg nem is nagyon akarok ezen agyalni, mert ez a mai nap teljesen kikészített, mind testileg, mind lelkileg egyaránt. Amire most leginkább vágyom, hogy bebújjak a takaró alá, és elnyomjon az álom, de tudom, hogy nem leszek képes aludni. Az anyával való beszélgetést másnapra halasztom. Nem hiszem, hogy képes lennék sírás nélkül elmesélni neki ezt az egész szarságot.

         Bemászom az ágyba, magamra húzom a takarót, és egyből körbevesz Travis illata. Annyira finom, férfias illat, hogy kezdek kételkedni abban, hogy elkerül majd az álom.

         Már érzem is, hogy elnehezül a szemhéjam, és amikor végül behunyom a szemem, nem látok mást, csak egy kék szemű, sötét hajú, mosolygó kisfiút.

¤¤¤¤¤¤¤

         Kiabálás riszt fel az álmomból – amiben természetesen Travis-nek is szerepe volt -, és egy pillanatig azt se tudom, hogy hol vagyok. Kinyitom a szemem, és hirtelen tudatosulnak bennem a tegnapi nap eseményei, és a telefonom után nyúlok – amit tegnap este az éjjeliszekrényre tettem -, hogy megnézzem mennyi az idő.

         Amikor épp a kijelzőre pillantok – ami már majdnem hajlani hármat mutat – ismét meghallom a kiabálást, de most sokkal hangosabban.

         Azonnal mozgósítom magamat, kipattanok az ágyból, és kirontok az ajtón. Tudom, hogy Travis az, de nem tudom melyik az ő szobája. Mivel abbamaradt a kiabálás, így találomra benyitok egy ajtón. Szerencsém van, mivel meglátom őt, ahogy az ágyában forgolódik.

         Odamegyek, és észreveszem, hogy úszik az izzadtságban – mivel csak egy bokszer van rajta, és a takarót is ledobta magáról -, és nem hagyja abba a mozgolódást. Ide-oda dobálja magát, és nekem majd megszakad a szívem, hogy így látom őt.

         Leülök az ágya szélére, és megsimítom az arcát, ami grimaszba torzul, és érzem, hogy a könnyeitől nedves. Istenem, miről álmodhat.

         Nem ébred fel, de láthatólag megnyugszik az érintésemre, ezért lecsúsztatom a kezem a mellkasára és ott kezdem el simogatni újra. Nem érdekel, hogy izzadt, csak szeretném megnyugtatni őt.

         Ismét megrázkódik, és ötletem sincs, hogy mit tegyek. Lehet, fel kellene ébresztenem, de nem tudom, hogy fog reagálni arra, hogy itt vagyok, és így látom őt. De úgy döntök, hogy ez most a legkevésbé sem érdekel engem, mivel meg akarom szabadítani őt ettől a kíntól.

         Megrázom a vállát, de nem reagál, ezért kicsit erősebben próbálkozom. Na, erre már kinyitja a szemét, és néhány pillanatig a semmibe réved. Majd rám pillant, de mintha átnézne rajtam. Eltelik jó pár perc, mire tudatosodik benne, hogy én vagyok az – vagy legalábbis remélem, hogy ez történik – mivel se szó, se beszéd felül, a karjába zár, és szorosan magához ölel.

         Nem tudom, mi történik, de nagyon jó érzés. Legszívesebben így maradnék örökre.

         Még mindig nem szól semmit sem, csak lehúz magához az ágyra, megfordít, hogy a hátam a mellkasához simuljon, majd betakar bennünket. Még néhány percig érzem, hogy reszket, én meg csak figyelek.

         Egyszer csak érzem, hogy megszűnik a remegése, és egyenletesen kezdi venni a levegőt. Elaludt. Én meg csak fekszem itt, teljesen ébren, és az elmúlt néhány percen töröm a fejem.

         Valami rosszat álmodhatott, az biztos. De milyen álom lehet ilyen szörnyű, hogy sírva, kiabálva, és izzadságban fürödve kell felébrednie.

         Viszont egyet biztosan tudok. Nem fogom erőltetni, hogy elmondja nekem a most történteket. Mivel tudom, milyen az, ha az embert kényszerítik, hogy mondja el, mi bántja, hogy öntse ki a szívét. Én se tudtam sose kérésre ezt teljesíteni. Amikor eljött az idő, akkor kibeszéltem magamból, addig viszont őrlődtem.

         Lassan engem is újra magába szippant az álom, viszont most nem látok semmit, csak a nyugalmat, a békességet érzem, és azt, hogy végre hazaértem.

Travis

         Amikor reggel felébredek, egy pillanatig azt se tudom, hol vagyok, mivel egy elég apró, és meleg test tekeredik körém. Aztán eszembe jut a tegnap éjszaka, és egyből azt kívánom, bár megnyílna alattam a föld és elsüllyedhetnék.

         Egyszerűen nem fér a fejembe, miért van még mindig mellettem, az ágyamban. Hiszen tegnap este látott a legrosszabb állapotomban, és még csak nem is szóltam hozzá egyetlen szót sem. Csak magamhoz húztam a törékeny, megszeppent kis testét és ismét álomba merültem. Ami nagyon szokatlan, és nem igazán gyakori eset, mivel a rémálmok után soha nem tudok visszaaludni. Ez is annak a lánynak köszönhető, akit még egy napja sem ismerek, és akit jelenleg a karomban tartok.

         Megpróbálok úgy kicsúszni alóla és felkelni az ágyból, hogy ne ébresszem fel őt, és szerencsére sikerül is kivitelezni ezt a manővert.

         Amilyen halkan csak tudok, kiveszek a szekrényből egy tiszta bokszert, egy nadrágot és egy pólót.

         Mielőtt kilépnék a szobából, még egyszer visszanézek a lányra, aki már ilyen rövid idő alatt olyannyira belopta magát a fejembe és a szívembe, hogy egyszerűen nem akarom elengedni.

         De ez nem az én választásom, mivel ha felébred, biztos, hogy nem marad ebben a házban öt másodpercnél tovább.

         Azonban nagyon, de nagyon szeretném, ha maradna. És ezért gondolatba jól seggbe is rúgom magam, mivel nem szabadna ilyesmikre gondolnom. Nem engedhetem meg magamnak. Most még nem. Nem, ameddig nem szűnik legalább egy kicsikét a szívemben érzett űr. Ameddig már nem hiányzik Ő. Ami valószínűleg soha nem fog bekövetkezni.

         Miközben ilyen és ehhez hasonló gondolatok kavarognak a fejemben, nagyon halkan lezuhanyozom, mivel tegnap este már nem volt ehhez erőm.

         Miután ezzel végeztem, nekiállok reggelit készíteni, hogy legalább ne üres gyomorral távozzon, amikor felkel, és már nem akar itt lenni.

         Palacsintát csinálok, tükörtojással meg baconnel. Ezt legalább nem tudom elrontani. Már minden kész, csak a bacon hiányzik – de már az is szépen megpirult a serpenyőben -, amikor megérzem, hogy valaki áll mögöttem.

         Kiveszem őket a serpenyőből és egy tányérra teszem, majd megfordulok, és ott lesz végem menten. Kócos hajjal, még álmos, barna szemekkel pislog rám és egy igazi baromnak érzem magamat, mert szinte rögtön merevedésem lesz. De nem tehetek róla, egyszerűen gyönyörűen néz ki.

         - Jó reggelt! – Köszön félénken.

         Én meg egyszerűen megnémulok. Nem tudom, mit mondjak. Kezdjek el magyarázkodni a tegnap történtek miatt, vagy inkább jobb, ha nem teszem? Még nem vagyok benne biztos, hogy el szeretném-e neki mondani, miért történt meg a tegnap éjszaka. Viszont úgy döntök, hogy jobb, ha megszólalok, ha azt akarom, hogy legalább reggelire maradjon még.

         - Szia! – Mondom sután. – Csináltam reggelit. Palacsinta, tojás, bacon. Remélem szereted. – Mosolygok rá, és gondolatban vállon veregetem magam, amiért sikerült mindezt elmondanom anélkül, hogy a hangom remegett volna. Imádkozom, hogy ne fusson a bejárati ajtó felé.

         Szerencsére nem teszi, nekem meg hatalmas kő esik le a szívemről.

         - Persze, hogy szeretem. Ki ne szeretné a palacsintát, meg a tojást? – Mosolyodik el ő is, nekem meg a szívverésem kihagy egy ütemet.

         - És a baconről se feledkezz meg. – Kacsintok rá. Próbálok ismét mosolyt csalni arra a gyönyörű arcára és sikerrel is járok.

         - Már hogy felejtkezhetnék meg róla, amikor annyira szeretem, és amikor ilyen jó illata van.

         További szó nélkül fogja magát, az asztalhoz sétál és leül a már megrakott tányér elé – amiről már csak a legfontosabb dolog hiányzik. Odaviszem azt a tányért, amire kiszedtem a megpirult bacont és olyan boldogságot érzek, amiért marad, hogy azt elmondani se tudom.

         Én is helyet foglalok mellette, és csendben kezdünk el enni.

         - Hm. Isteni finom. Régen nem ettem már palacsintát. – Szólal meg hirtelen, amitől egy kicsit megijedek. Úgy elmerültem a saját gondolataimban, hogy észre se vettem, hogy mindketten már meg is ettük a reggelit.

         - Örülök, hogy ízlett. Minden tudásomat latba vetettem, hogy ne égessem oda. – Kacsintok rá ismét, és nem árulom el neki, hogy voltaképpen tudok főzni, és nem is olyan rosszul. Legalábbis a haverjaim sosem panaszkodtak. Sőt… Elég gyakran járnak át hozzám, kivéve ebben az időszakban.

A szívem kihagy egy ütemet, amikor a világ legszebb mosolyával ajándékoz meg.

         - Nagyon hálás vagyok azért, amit tegnap értem tettél. Sokkal tartozom neked, amit viszonozni is fogok…

         - Erre igazán semmi szükség. Egyáltalán nem tartozol nekem semmivel. Ha nem tettem volna meg, akkor elég szarul érezném magamat, és még a bűntudat is gyötörne, hogy mi van veled. – Ezek után kimondom azokat a szavakat, amiket azóta szerettem volna, hogy megtudtam, nincs hová mennie. – És szeretném, ha addig itt maradnál, amíg meg nem oldódik ez a koliügy. Ezzel viszonozhatnád a tegnapi tettemet. Nem érezném jól magam, és egész nap magamat ostoroznám, ha egy motelben vagy még rosszabb helyen kellene megszállnod. – Mély levegőt veszek és egyenesen a szemébe nézek, hogy lássa, minden egyes szavamat komolyan gondolom. – Nagyon szeretném, ha maradnál. És most őszinte leszek veled. Nemcsak miattad, hanem magam miatt is. Én… Én nem szeretnék most egyedül lenni. Persze teljes mértékben megérteném, ha most első dolgod lenne elmenekülni innen, főleg az éjszaka történtek miatt, de…

         - Én sem szeretnék elmenni innen. És nemcsak azért, mert nem akarom motelbe meghúzni magamat vagy ilyesmi. Egyszerűen csak érzem, hogy valamiért az a helyes döntés, hogy maradok. Én sem akarok egyedül lenni. Nem érdekel mi történt az éjszaka. Vagyis, ez nem hangzott valami jól. Persze, hogy érdekel, de nem fogom erőltetni, hogy elmond, ha nem akarod. Ha meg szeretnéd velem osztani, itt vagyok, de ha még nem állsz készen, akkor várok, amíg az leszel. Szóval, igen. Szeretném elfogadni az ajánlatodat, hogy itt lakjak, amíg nem rendeződik ez az ügy.

         Ismét rám villantja azt a káprázatos mosolyt, és nem tudok mást csinálni, mint viszonozni azt.

         Hihetetlen ez a lány, de tényleg. El se hiszem, hogy marad, és még csak nem is követeli, hogy mondjam el, mi történt az éjjel. Ilyen lány nem is létezik. Illetve mégis, mivel itt ül előttem, és csak kedvesen mosolyog.

         - Akkor, mi lenne, ha reggeli után elmennénk neked bevásárolni néhány dolgot, és még a környék legfontosabb helyeit is megmutatnám neked, ha szeretnéd. – Érzem, ahogy a szemem kitágul, annyira várom a válaszát.

         - Ez nagyon jól hangzik. Segítek elpakolni, majd gyorsan felöltözöm és mehetünk is.

         - Erre semmi szükség. Menj, kapd össze magad, míg én berakom ezeket a mosogatógépbe. – Rákacsintok, mert elég bosszús arcot vág. – Igazán nem nagy dolog, és ne húzd az időt. Sok minden várja, hogy megmutassam neked.

         Felállok, és felé fordulok. Megemelem az egyik szemöldökömet, mire fújtat egyet. Annyira aranyos, amikor duzzog.

         - Nagyon szépen köszönöm a reggelit, és azt, hogy maradhatok. Ígérem, gyors leszek. – Még mindig duzzogva elindul a szobája fel – vagyis, ami mostantól határozatlan ideig az övé. Nem tehetek róla, de nem tudom letörölni a vigyort az arcomról. Teljesen megbabonáz ez a lány.

         Gyorsan berakom a piszkos edényeket a gépbe és már kész is vagyok.

         Nemsokára meghallom a lépteit a folyosón és felé fordulok. Megint rövidzárlatot kap az agyam. Észbontóan néz ki. Rövid farmer sortot és egy egyszerű fehér atlétát vett fel. Nem valami nagy szám, de kibaszott dögösen néz ki. Üdv újra merevedés.

         - Szép! – Ennyi telt tőlem. Nagyszerű, te idióta. Elmosolyodik, és ami a legjobban megdöbbent, elpirul. Iszonyú aranyos.

         Nem mondok többet – így is eléggé leégettem már magam – egyszerűen csak kinyitom az ajtót, majd a kocsihoz megyünk, ahol kinyitom neki az anyósülés felöli ajtót, és elindulunk, hogy beszerezzük számára az itt tartózkodásának kellékeit.

¤¤¤¤¤¤¤

Este hét, mire visszaérünk a lakásomra. Beszereztünk mindent, amire szüksége lehet, amíg nálam lakik. Mondjuk ez a bevásárlás elég sok időt vett igénybe. Na jó, bevallom, nemcsak ő volt a ludas, mivel, ha már ott voltunk, én is bevásároltam egy-két dolgot.

Utána megmutattam neki néhány helyet, mint például a legjobb kávézót, könyvtárat, gyorséttermet, parkot – csak a legszükségesebbeket. A parkban nem sokat időztünk, mondván nemsokára úgyis visszajön majd ide. Nem véletlen, hiszen nem valami nagy park, viszont szép és csendes. Én is szeretek kijárni oda.

És persze betévedtünk egy könyvesboltba, ahol nemcsak megvette a fél könyvkínálatot, de még állást is szerzett magának. Hétfőn már kezdhet is, ami már nincs is olyan messze, tekintve, hogy Péntek van.

Szerencsére vacsoráztunk már – jó is az a gyorskaja – így ezzel nem kell bajlódnunk.

Becipeljük a rengeteg szatyrot és zacskót a lakásba és egyből a szobájába visszük, mivel a legtöbb holmi az övé. Az én két szatyromat először a konyhába, majd én is a saját szobámba viszem.

Amikor lerakom az ágyra, belém hasít a felismerés. Nem akarok ma sem egyedül aludni. Sokkal jobb volt, miután a karjaimba zártam.  Nem volt utána rémálom és vissza is tudtam aludni. Viszont, ha felhozom neki ezt az ötletet, lehet megbánja, hogy beleegyezett abba, marad.

Azonban, ha meg se próbálom, biztos megint kiabálva ébredek majd, és még jobban lejáratom magam. Arról nem is beszélve, hogy azután már tuti magyarázattal tartoznék neki, amire még nem állok készen.

Így úgy döntök, hogy lesz-ami-lesz alapon, megpróbálom.

Visszamegyek a nappaliba, remélve, hogy ott találom. Szerencsém van, mivel a kanapén ül, és épp az egyik frissen beszerzett könyvét olvassa.

         Odamegyek és leülök vele szembe a dohányzóasztalra. Majd néhány pillanat múlva felállok, mert egyszerűen nem bírok egy helyben maradni. Lenézek rá, egyenesen bele abba a gyönyörű, barna szemébe.

         - Figyelj… lehet hogy most bolondnak fogsz tartani, de tegnap, miután… tudod… szóval miután bejöttél és én megöleltelek… - Jézusom, szedd már össze magad Travis! Mély levegőt veszek és újra nekikezdek. – Szóval, miután bejöttél hozzám és én magamhoz öleltelek, sokkal jobb lett minden. Utána nem volt rémálmom és végig tudtam aludni az éjszaka maradék részét, amire már hosszú ideje nem volt példa, és én csak annyit szeretnék kérni, hogy…

         - Nagyon szívesen veled alszom ma is, Travis. Én is sokkal jobban aludtam melletted.

         Döbbenten nézek rá, és most már száz százalékig biztos, hogy csak képzelem ezt a lányt, és nemsokára felébredem ebből a nagyszerű álomból, mert ilyen egyszerűen nem létezik. Megcsípem magam, úgy hogy ne lássa, de nem történik semmi. Ezek szerint mégsem álmodom.

         - Vagy nem ezt akartad kérni? – Zavarba jön, mivel úgy nézek rá, mintha hirtelen két feje nőtt volna. Gyorsan válaszolok, mielőtt visszavonná az előbbi kijelentését.

         - De. Ezt próbáltam nagy nehezen kinyögni. Csakhogy nem vagyok valami jó ebben. Hogy másoktól kérjek valamit.

         - Tőlem bármit kérhetsz, Travis. – Láthatja a döbbent tekintetemet, és hogy nem kicsit felkeltette a kíváncsiságomat, mert helyesbít.

         - Bizonyos határokon belül, persze. – Mosolyog rám úgy, hogy szerintem nincs is tudatában annak, hogy most éppen flörtöl velem.

         - Megbeszéltük. – Válaszolom egy hatalmas vigyorral az arcomon.

         Néhány perccel később már az ágyamban vagyunk. Háta a mellkasomhoz préselődik, a karommal meg a derekát ölelem szorosan – ami nem lehet olyan szoros, mivel nem panaszkodik, szerencsére.

         Annyira jó érzés így lenni, hogy legszívesebben örökre így maradnék. Érzem, ahogy lecsukódik a szemem, és amikor az álom magába szippant, egyszerre látom magam előtt a nyolc éves Maggie-t és a tizenkilenc éves Ayden-t.

Második fejezet

Második Fejezet

Travis

         Jézusom, mit tettem. El se akarom hinni, hogy képes voltam odamenni hozzá. Illetve nem is mentem. Húzott valami felé.

         Épp futni készültem, és az öltöző felé tartottam, hogy átöltözzek. Amikor elértem a futópályához, elkezdett cseperegni az eső. Mivel lőttek a futásomnak, így visszaballagtam a kocsimhoz – morcosan - mert nagyon szükségem lett volna erre a feszültség levezetőre. Egyébként is tiszta ideg voltam, mostanában mindenen felkaptam a vizet, csúnyán néztem mindenkire, aki csak hozzám szólt. Ezt persze már megszokhatták a körülöttem lévők, mert tizenegy éve, minden évben elérkezik ez az időszak. Igaz, hogy csak pár napig tart, de addig megszenvedik, hogy egyáltalán ismernek. Hiszen ilyenkor vesztettem el azt a lányt, akit mai napig nem tudok és nem is akarok kiverni a fejemből.

         Amint elértem a kocsimat és bedobtam a hátsó ülésre a cuccomat, hirtelen észrevettem ezt a lányt. Most már tudom, miért ült ott a szitáló esőben a két bőröndjével együtt.

         Nem tudom, mi vitte rá a kezemet, hogy megragadja a csomagját, sem azt, hogy berakjam őket a csomagtartómba. Szerintem átmeneti elmezavarom lehetett, vagy valami ilyesmi. De ha őszinte vagyok magamhoz, egyáltalán nem bántam meg a döntésemet. Ahogy azt ő is említette, hogy nem tudja, miért érez így, de én is hasonló cipőben vergődöm.

         Mivel nem akarom magam még kínosabb helyzetbe hozni, mint amibe már így is vagyok, kiszállok a kocsiból, anélkül, hogy bármi mást is mondanék neki, majd becsapom az ajtót magam mögött. Szerencsére hallom, hogy ő is ugyanezt teszi. Kicsit féltem, hogy megijesztettem és nem akar majd kiszállni a kocsiból. Még ötletem sincs, hogy mit fogok kezdeni ezzel a helyzettel, de az biztos, hogy nem fogom engedni, hogy egyedül mászkáljon, ráadásul éjszaka. Meg amúgy sem lennék rá képes. Ez a húzás egyre erősebb lesz, pedig alig kibaszott öt perce ismerjük egymást. És ez nem csak erősebb, de egyre rosszabb is, mivel ezt a lányt is Hozzá hasonlítom. Tudom, hogy nem fair vele szemben, de nem tehetek róla. Minden lánnyal így teszek, azóta a nap óta.

         És ami még ennél is ijesztőbbé teszi számomra a helyzetet, hogy eddig ez a lány az, aki a legeslegjobban hasonlít hozzá. Bár tudom, hogy Ayden nem lehet az én Maggie-m, de mégis… szeretném azt hinni.

         Maggie szőke volt, vagyis inkább világosbarna hajú, de én szerettem azzal cukkolni, hogy szőke, mert ilyenkor butának nevezhettem. Igaz, mennyire érett voltam. De nem volt buta, sőt. Ő volt a legokosabb, legkedvesebb, legszebb lány, akivel valaha is találkoztam. De nem a haja fogott meg engem, hanem a szeme és a mosolya. Amikor mosolygott a szeme csillogott és ez együtt valami olyat indított el bennem, amit azóta se volt képes senki sem megtenni. Mogyoróbarna színű szemei rögtön elvarázsoltak, a mosolyától meg minden alkalommal elolvadtam. Igaz, mindig cukkoltam, mert volt egy kis hézag a két első foga között. De ezzel csak még imádnivalóbb volt. Ebben a lányban van valami. Talán a szeme, ami nagyon hasonlít Maggie szeméhez. A mosolyát még nem volt alkalmam alaposabban szemügyre vennem, mert őszintén szólva a szemével voltam elfoglalva, amiből annyi szomorúság és kétségbeesés áradt, ami ellen tenni szerettem volna valamit. Ki akartam törölni őket onnan.

         Hátranézek a vállam fölött, hogy megbizonyosodjak afelől, követ engem. Megrémít, hogy mennyire megkönnyebbülök, hogy ezt teszi, nem pedig sikoltva rohan a másik irányba. Bár, ha jobban belegondolok, biztos, hogy utánaeredtem volna. Akkor már tuti, hogy őrült, baltás gyilkosnak gondolna.

         Kinyitom az ajtót és bevárom őt. Általában, hogy őszinte legyek nem vagyok úriember. Igaz, a szüleim annak neveltek, de egy idő után már feleslegesnek éreztem, hogy mindenkivel az legyek. Akik számomra megadták a tiszteletet azoknak nyílván én is. De akik nem érdemelték meg, azok nem kaptak tőlem sem tiszteletet, sem azt hogy úriember legyek.

         Tartom neki az ajtót és a szívem egy kicsit hevesebben kezd dobogni, amikor felpillant rám és elmosolyodik. A szívem, ami egy pillanattal ezelőtt a duplájával vert, most ki is hagy egy ütemet. Az a mosoly. Jézusom, ezzel a mosollyal biztos férfiakat kényszerít térdre. És Isten a megmondhatója, engem is megvett. És volt benn még valami… Ismerős volt. A mosolya is nagyon hasonlított az Övéhez. Ilyen nincs. Most már tényleg nem kellene annyit Rá gondolnom. Vagy legalább nem kellene minden lányt Hozzá hasonlítanom. Ez már nem egészséges. De nem tehetek róla. És Ayden most csak még inkább kezdi felszakítani a még egyáltalán nem gyógyult hegeket, csak azért, mert annyira hasonlít az én rég elveszett lánykámra.

         Pislogok és kiengedem a levegőt, ami nem is tudatosult számomra, hogy visszatartottam. Követem őt a boksz felé, amit már elfoglalt és a pincérnővel beszélget, aki a rendeléseket veszi fel.

         Leülök vele szembe és én is rendelek egy pohár jeges vizet, mert valamivel le kell hűtenem a felforrt véremet.

         Nem akarok így érezni, egyáltalán nem. Nincs nekem erre energiám. Most aztán meg főleg nem. Így is minden évben kész kínszenvedés túlélni ezt a néhány napot, ami az utóbbi pár évben, már néhány hétre húzta ki magát. És ez az idő múlásával nem hogy könnyebb, de egyre nehezebb.

         - Mit ajánlasz?

         Hangja kizökkent a gondolataimból, és felnézek rá, mert a válaszomat várja, arra a kérdésre, amit nem hallottam.

         - Tessék?

         - Azt kérdeztem, hogy mit ajánlasz. Mert nem nagyon tudok dönteni. Itt tényleg jó sok minden közül választhat az ember.

         - Hát igazából én majdnem mindent végigkóstoltam már. De a legjobban a palacsintát és a hamburgert csinálják – bár a többi ételt sem akarom megsérteni, mert azok is isteniek. De sehol sem ettem még ilyen finomakat, mint itt. – Kacsintok rá.

         A pincérnő megérkezik az italainkkal és észreveszem, hogy Ayden elé egy adag jeges kakaót tesz le. Fura. Ki iszik manapság jeges kakaót egy bisztróban? Bár régebben én szinte csak ezt ittam a vízen kívül. Maggie mindig cukkolt vele, mert akárhányszor kakaót ittam, bajuszom lett tőle. Imádtam a nevetését, és később már csak azért is úgy ittam, hogy legyen. Tizenegy éve nem ittam kakaót.

         Ayden a javaslatomra hamburgert rendel sült krumplival, azonban amikor a pincérnő felém fordul, hogy felvegye az én rendelésemet is, egyszerűen képtelen vagyok megszólalni. Küszködök a hatalmas gombóccal, ami a torkomba képződött. Nem borulhatok ki itt. Egy bisztróban, ennyi ember előtt. Legfőképp Ayden előtt nem, aki szerintem már így is őrültnek tart.

         Ezért behunyom a szemem, veszek pár mély lélegzetet, majd kinyitom, és biccentek a várakozó pincérnőnek, hogy nekem is ugyanazt hozza. Bocsánatkérő pillantást küldök felé, majd Ayden-nek is, utána lábra küzdöm magam, és a mosdó irányába indulok.

         Le kell higgadnom és összeszednem magamat, mert a végén tényleg ki fogok borulni és az nem lesz szép látvány. Ha eldurranok, akkor olyanokon vezetem le a feszültségemet, akik épp a közelemben vannak, és akik tuti nem tehetnek az egészről. Ez esetben pedig ez a lány lesz az áldozat, akit egyáltalán nem akarok elüldözni. De ha nem szedem össze magam, biztos, hogy az lesz a vége. Amit. Nem. Akarok. Valami húz felé. Valami, amit nagyon hosszú ideje nem éreztem. És ami a szart is kiijeszti belőlem, mert nem tudom, hogy akarom-e ezt. Őt. Nekem egy lány volt az életemben, és nem hiszem, hogy készen állok-e egy másikra. Korainak érzem, pedig nem kellene. Kibaszott tizenegy év telt el, és akkor még csak tíz éves voltam. Hogy a fenébe lehet ilyen hatalmas fölöttem?

         A mosdóba hideg vizet locsolok az arcomra, és veszek néhány hosszú, mély, tisztító lélegzetet, majd fogom magam, és elkezdek visszasétálni a helyemre.

         Ayden háttal ül nekem és éppen telefonom beszél valakivel. Amint közelebb érek hozzá, meghallom a feldúlt hangját, ami miatt azonnal beindul a védelmező ösztönöm. Nagyon nem tetszik ez nekem.

         - Hogy lehet az, hogy nem tud nekem segíteni? Nekem azt mondták, hogy maga meg tudja oldani, hogy legyen hol laknom, amíg a kollégiumban nem rendeződik a helyzet.

         Egy kis szünet áll be a beszélgetésbe és szipogást is hallok, ami nem jó jel. Nagyon nem jó.

         - Értem. Hát igazán köszönöm a semmit. – Ezzel lecsapja a telefont az asztalra, fejét a kezébe temeti, és rázni kezdi a zokogás. Nem hallom, de látom, ahogy a vállai rázkódni kezdenek.

         Odamegyek a pulthoz és megmondom a pincérnőnek, hogy mégsem itt fogyasztanánk el azokat a hamburgereket, hanem elvinnénk őket. Azt mondja, semmi gond, kedvesen rám mosolyog, és megy is, hogy becsomagolja a vacsoránkat. Megvárom, bár legszívesebben visszamennék Ayden-höz. Nem akarom magára hagyni, de ha megvárom, amíg megkapom a kajánkat, akkor hamarabb elvihetem őt innen.

         Perceken belül meg is kapom a rendelésünket, kifizetem, és már indulok is vissza Ayden-höz. Megérintem a hátát, mire felnéz rám. Vörös, kisírt szemekkel és könnyáztatta arccal fordul felém. Istenem, annyira szép. Pedig szerintem most elég szarul érezheti magát. De nem tehetek róla, gyönyörűnek találom.

         Nem kérdezem meg tőle, hogy mi történt, mert el tudom képzelni.

         Elszakítom róla a tekintetemet, és a kezembe lévő szatyorra pillantok.

         - Inkább elvitelre kértem. Mi lenne, ha nálam fejeznénk be a vacsorát? – Mosolygok rá kedvesen, de a tekintetén látom, hogy kételkedik a szándékaimban.

         - Hallottalak az előbb, és csak arra gondoltam, hogy ma estére szükséged lehet egy nyugodt helyre, ahol kipihenheted magad és aludhatsz egy jót. Tudom, hogy elég furán indult a kapcsolatunk, és hogy nem igazán bízol bennem, de szerintem mégiscsak jobb választás vagyok, mint az utca. De ha tényleg nagyon nem akaródzik eljönni hozzám – amit teljesen megértenék – akkor legalább had vigyelek el egy motelbe és… - Kezdek bele a magyarázkodásba, de megakadok a mondandómban, mert meglátom, ahogy mosolyra görbül a szája.

         - Nagyon szívesen elfogadom az ajánlatodat. Egyébként se nagyon szeretném az éjszakát egy motelben tölteni, egyedül. És, mint ahogy már a kocsiban is említettem, valamilyen oknál fogva megbízom benned. Ne is kérdezd az okát, majd ha rájöttem, akkor neked fogom elárulni először. – Szomorkásan rám mosolyog, és hirtelen késztetést érzek arra, hogy felvidítsam.

         Kinyújtom a kezemet, amit szó nélkül el is fogad. Felhúzom a székről, és némán megyünk ki a bisztróból, vissza a kocsimhoz. Először az anyósülés felőli ajtót nyitom ki, ami miatt egy szédületes mosoly a jutalmam. Istenem, de szép ez a lány.

         Amint elhelyezkedik az ülésen, a kezébe adom a zacskót, és becsukom az ajtót. Mivel ez egy régebbi típusú furgon, nincs hátsó ülése, ezért voltam kénytelen odaadni neki a vacsoránkat, hogy fogja addig, amíg haza nem érünk.

         Megkerülöm az autót, és bepattanok a kormány mögé, majd beindítom a motort. Mikor már az övemet is bekapcsoltam, és lükvercbe tettem a járgányt, rápillantok Ayden-re, aki a szélvédőn bámul kifelé, rendületlenül.

         - Biztos nem gondoltad meg magad? Én azt is teljesen megérteném. – Mosolygok rá, hátha így egy kicsit oldani tudom a feszültséget. Nem akarom, hogy azt mondja, meggondolta magát. Bár ha így lenne, tuti követném őt a motelbe és a kocsiba aludnék, hogy megbizonyosodjak róla, nem esik semmi baja. Tisztára elmentek nekem otthonról? Hiszen nem is ismerem ezt a lányt. Mi van velem, Jézusom?

         - Persze, hogy nem gondoltam meg magam. Csak egy kicsit elkalandoztam. Fel kell hívnom majd anyát, hogy egy kis probléma adódott a kolival, és nem tudom, hogy fog erre reagálni. Nem nagyon akarta így se, hogy ilyen messzire járjak egyetemre, de mivel tudta, hogy ez az álmom, mióta az eszemet tudom, belement. De ezek után nem lennék meglepve, ha jegyet foglaltatna az első gépre, hogy iderepüljön és intézkedjen ez ügyben. Félek, mert nem akarok elmenni innen, hiszen még csak most jöttem. – Felém fordítja a fejét, és egyenesen a szemembe néz. Képtelen vagyok másfelé fordítani a tekintetemet. Megbabonáz. Annyi szomorúság van a szemében, hogy egyszerűen késztetést érzek arra, hogy most azonnal tegyek valamit, hogy kitöröljem azt onnan.

         Megrémiszt, hogy ilyeneket érzek, ezért az egyetlen dolgot teszem, ami megakadályozza, hogy valami ostobaságot tegyek, vagy mondjak. Visszafordítom a tekintetemet az út felé, és kitolatok a parkolóból.

         Arról már nem is beszélve, hogy egyáltalán nem akarom elengedni. Nem tudom az okát, de azt igen, hogy azt szeretném, ha a közelemben maradna. És nem csak ma éjszakára.

         Az út a lakásomhoz néma csendben telik, de ez a csend egyáltalán nem kínos. Sokkal inkább megnyugtató. Számomra legalábbis biztos, és csak remélni tudom, hogy neki is. Egyrészt azért, mert végre nem érzem majd magam egyedül abban a házban, másrészt meg legalább eltereli a gondolataimat egy bizonyos illetőről, hogy ne csak folyton rajta járjon az eszem. Bár amennyire hasonlít Ayden Hozzá, ez a második indok nem is igazán állja meg a helyét. Mert így csak még többször gondolok Rá. De… Most nem fáj annyira.

         Mikor megérkezünk a lakásomhoz, leparkolok, és a leállítom a motort. Kipattanok a kocsiból, és megkerülöm, hogy kinyissam az ajtót Ayden-nek, valamint, hogy elvegyem tőle a kajás zacskót. Utána a csomagtartóhoz megyek, hogy kiszedjem onnan a csomagjait. Ami nem is igazán egyszerű így, félkézzel. Láthatja a szenvedésemet, mert visszaveszi tőlem a zacskót, így segítve, hogy az egész vacsoránk ne a járdán landoljon. Mind a ketten elmosolyodunk ezen a nevetséges helyzeten, de még mindig nem szólunk egy szót sem. Ezután a bejárati ajtóhoz sétálunk, amit kinyitok, és előreengedem a lányt.

         Amint belépünk a házba, egyből a konyhába veszem az irányt, és a hangokból ítélve, követ engem. Leteszem a zacskót az asztalra, és nekiállok megmosni a kezemet, majd tányérokat szedek elő. Ő is kezet mos, miközben én kinyitom a dobozokat, amiben a vacsoránk van, és megpróbálom ízlésesen a tányérra tenni őket. Nem nagyon sikerül.

         Annyira belemerülök ebbe a tevékenységbe, hogy szinte majd kiugrom a bőrömből, amikor meghallom a hangját.

         - A poharakat hol találom? – Kérdi, én meg megszeppenve mutatok a mosogató feletti szekrényre. Nem jellemző rám az ilyen fajta viselkedés, így egy kicsit kényelmetlenül kezdem érezni magam. Szó szerint meg vagyok illetődve. Ez gáz.

         Szó nélkül odasétál és kivesz két poharat. Én eközben a hűtőhöz megyek, és valami innivaló után kezdek kutatni.

         - Van gyümölcslé, kóla, meg sör. – Sorolom, szinte a hűtőbe mászva.

         - A hamburgerhez kóla dukál. – Mosolyog mindentudóan. Mintha a gondolataimban olvasna. A hamburgerhez én se tudnék mást inni, csakis kólát.

         Kitöltöm az innivalókat is, és mindketten helyet foglalunk az asztalnál. Ayden-re nézek, és meglepetten tapasztalom, hogy ő is engem bámul. Egyszerűen nem tudok mit mondani. Nem jönnek a szavak. Úgy látszik, ő is így van ezzel, mert elfordítja a tekintetét és nekilát elpusztítani a hamburgerét. Én is ezt teszem.

         Csendben eszegetünk, időnként lopott pillantásokat vetek felé, és észreveszem, hogy ő is így tesz néha.

         Amikor befejeztük, ismét ő töri meg a csendet.

         - Hm. Tényleg nagyon finom volt. Nem tudom, mikor ettem utoljára ennyit. Tele vagyok.

         - Örülök, hogy ennyire ízlett. Ezt a bókot most magamra veszem, mivel én erőszakoltam rád, hogy menjünk enni. – Kacsintok rá, majd felállok, összeszedem a tányérjainkat és a mosogatógépbe teszem őket.

         - Merre találom a fürdőszobát? Szeretném egy kicsit összekapni magam, meg egy forró zuhanyt sem vetnék meg. – Mosolyog félénken. Annyira aranyos. Önkéntelenül is visszamosolygok rá.

         - Végig a folyosón. Első ajtó balra. Az alsó szekrényben találsz törölközőt, a felsőben meg bontatlan fogkefét. Sajnos tust fürdő csak az van, amit én használok, de holnap orvosolni fogjuk ezt a problémát is. – Amikor befejezem a mondatot, tudatosul bennem, hogy mit is mondtam. Ő is észrevehette, mert megköszöni, a bőröndjéből előszed néhány tiszta ruhadarabot, majd fogja magát, és további szó nélkül a fürdő felé veszi az irányt.

         Tiszta hülye vagyok. Ha eddig valamilyen csoda folytán nem is gondolta azt, hogy valamiféle őrült alak vagyok, aki csak úgy meghív magához egy lányt, akit alig tíz perce ismer, akkor most tuti azt hiszi. Nem akartam én semmire sem célozni – nem gondoltam arra, hogy hosszútávra tervezi a maradást -, de ami a legjobban sokkolt, hogy egyáltalán nem rémisztett halálra ez az ötlet. Sőt…

         Amikor meghallom a fürdőszoba ajtó csukódását, a vendégszoba felé indulok, hogy előkészítsem azt Ayden számára. Miután ezzel végeztem, visszatérek a nappaliba, gondolván addig, amíg végez, nézek egy kis meccset. De amint lehuppanok a kanapéra, rájövök, hogy mekkora nagy hibát vétettem. Hiszen nekem rémálmaim vannak, ami miatt most már száz százalék, hogy kattantnak fog nézni. Minden éjszaka kiabálva és izzadtan ébredek. Gyógyszert nem szedek, mert egyrészt nem hat – vagyis inkább túlságosan is hat, mivel nem ébredek fel csak reggel, amikor is már késő – másrészt meg amikor reggel felkelek, olyan vagyok tőle, mint a mosott szar. Nem ér annyit az egész. És eddig nem is nagyon érdekelt, mivel már egy ideje – harmadik éve – egyedül lakom. De most itt van ez a lány, és nem akarom, hogy dilisnek nézzen. Na mindegy. Imádkozom, hogy ezt az éjszakát viszonylag normálisan vészeljem át. Ó, de kit akarok átverni. Reggel futva és sikítva fog a másik irányba menekülni.

         Miközben ezen agyalok, hallom, ahogy nyílik a fürdő ajtaja, majd lépések közelednek felém.

         - Kész vagyok. Köszönöm, hogy ma este meghúzhatom itt magam. Ígérem, holnap megpróbálok valamit kitalálni erre a helyzetre.

         Hátrafordulok, és majdnem félrenyelem a nyelvem. Egy apró rövidnadrág és egy legalább két számmal nagyobb póló van rajta, és szinte fogadni mernék rá, hogy azalatt nem visel melltartót. Ezt onnan sejtem, hogy mindkét mellbimbója tökéletesen kirajzolódik a póló alól. Kibaszott szexin néz ki.

         - Igazán nem kell megköszönnöd semmit sem. Részemről az öröm, hogy segíthetek egy bajba jutott lányon. – Kacsintok és kacéran rámosolygok, ezzel is azt a zavaromat próbálva leplezni, hogy milyen hatást gyakorol rám. – Gyere, megmutatom neked a szobádat. – Direkt nem mondom azt, hogy ma estére, mivel még reménykedem, hogy ez nem csak egy éjszakáról szól. Hiszen a remény hal meg utoljára, nem?

         Felkelek a kanapéról, és elindulok a vendégszoba felé. De ahhoz, hogy eljussak oda, el kell mennem mellette, ami elég nehéznek bizonyul, ugyanis, amikor megérzem rajta a tust fürdőm illatát, legszívesebben a falhoz szorítanám, és addig csókolnám, amíg mind a kettőnknek el nem fogy a levegője. Aztán újrakezdeném. Gondolatba jól seggbe rúgom magamat, hogy ilyeneken jár az eszem. Nem lehet. Nem engedhetem meg magamnak.

         Hogy szabaduljak ebből a kényelmetlen helyzetből, gyorsan megmutatom neki a szobát, majd jó éjszakát kívánok, és már a következő pillanatban a saját szobámban állok, az ajtónak dőlve, mint egy idióta. Nem vesződöm azzal, hogy lezuhanyozzak, úgyis izzadtan fogok ébredni.

         Ellököm magam az ajtótól, áthúzóm a fejemen a pólómat, majd kibújok a nadrágomból, és egy szál bokszerben bebújok az ágyamba.

         Úgy szippant magába az álom, hogy egy bizonyos világosbarna hajú, mogyoróbarna szemű lányt képzelek el, akinek a mosolya gyógyírt jelent minden problémámra.