Második fejezet

Második Fejezet

Travis

         Jézusom, mit tettem. El se akarom hinni, hogy képes voltam odamenni hozzá. Illetve nem is mentem. Húzott valami felé.

         Épp futni készültem, és az öltöző felé tartottam, hogy átöltözzek. Amikor elértem a futópályához, elkezdett cseperegni az eső. Mivel lőttek a futásomnak, így visszaballagtam a kocsimhoz – morcosan - mert nagyon szükségem lett volna erre a feszültség levezetőre. Egyébként is tiszta ideg voltam, mostanában mindenen felkaptam a vizet, csúnyán néztem mindenkire, aki csak hozzám szólt. Ezt persze már megszokhatták a körülöttem lévők, mert tizenegy éve, minden évben elérkezik ez az időszak. Igaz, hogy csak pár napig tart, de addig megszenvedik, hogy egyáltalán ismernek. Hiszen ilyenkor vesztettem el azt a lányt, akit mai napig nem tudok és nem is akarok kiverni a fejemből.

         Amint elértem a kocsimat és bedobtam a hátsó ülésre a cuccomat, hirtelen észrevettem ezt a lányt. Most már tudom, miért ült ott a szitáló esőben a két bőröndjével együtt.

         Nem tudom, mi vitte rá a kezemet, hogy megragadja a csomagját, sem azt, hogy berakjam őket a csomagtartómba. Szerintem átmeneti elmezavarom lehetett, vagy valami ilyesmi. De ha őszinte vagyok magamhoz, egyáltalán nem bántam meg a döntésemet. Ahogy azt ő is említette, hogy nem tudja, miért érez így, de én is hasonló cipőben vergődöm.

         Mivel nem akarom magam még kínosabb helyzetbe hozni, mint amibe már így is vagyok, kiszállok a kocsiból, anélkül, hogy bármi mást is mondanék neki, majd becsapom az ajtót magam mögött. Szerencsére hallom, hogy ő is ugyanezt teszi. Kicsit féltem, hogy megijesztettem és nem akar majd kiszállni a kocsiból. Még ötletem sincs, hogy mit fogok kezdeni ezzel a helyzettel, de az biztos, hogy nem fogom engedni, hogy egyedül mászkáljon, ráadásul éjszaka. Meg amúgy sem lennék rá képes. Ez a húzás egyre erősebb lesz, pedig alig kibaszott öt perce ismerjük egymást. És ez nem csak erősebb, de egyre rosszabb is, mivel ezt a lányt is Hozzá hasonlítom. Tudom, hogy nem fair vele szemben, de nem tehetek róla. Minden lánnyal így teszek, azóta a nap óta.

         És ami még ennél is ijesztőbbé teszi számomra a helyzetet, hogy eddig ez a lány az, aki a legeslegjobban hasonlít hozzá. Bár tudom, hogy Ayden nem lehet az én Maggie-m, de mégis… szeretném azt hinni.

         Maggie szőke volt, vagyis inkább világosbarna hajú, de én szerettem azzal cukkolni, hogy szőke, mert ilyenkor butának nevezhettem. Igaz, mennyire érett voltam. De nem volt buta, sőt. Ő volt a legokosabb, legkedvesebb, legszebb lány, akivel valaha is találkoztam. De nem a haja fogott meg engem, hanem a szeme és a mosolya. Amikor mosolygott a szeme csillogott és ez együtt valami olyat indított el bennem, amit azóta se volt képes senki sem megtenni. Mogyoróbarna színű szemei rögtön elvarázsoltak, a mosolyától meg minden alkalommal elolvadtam. Igaz, mindig cukkoltam, mert volt egy kis hézag a két első foga között. De ezzel csak még imádnivalóbb volt. Ebben a lányban van valami. Talán a szeme, ami nagyon hasonlít Maggie szeméhez. A mosolyát még nem volt alkalmam alaposabban szemügyre vennem, mert őszintén szólva a szemével voltam elfoglalva, amiből annyi szomorúság és kétségbeesés áradt, ami ellen tenni szerettem volna valamit. Ki akartam törölni őket onnan.

         Hátranézek a vállam fölött, hogy megbizonyosodjak afelől, követ engem. Megrémít, hogy mennyire megkönnyebbülök, hogy ezt teszi, nem pedig sikoltva rohan a másik irányba. Bár, ha jobban belegondolok, biztos, hogy utánaeredtem volna. Akkor már tuti, hogy őrült, baltás gyilkosnak gondolna.

         Kinyitom az ajtót és bevárom őt. Általában, hogy őszinte legyek nem vagyok úriember. Igaz, a szüleim annak neveltek, de egy idő után már feleslegesnek éreztem, hogy mindenkivel az legyek. Akik számomra megadták a tiszteletet azoknak nyílván én is. De akik nem érdemelték meg, azok nem kaptak tőlem sem tiszteletet, sem azt hogy úriember legyek.

         Tartom neki az ajtót és a szívem egy kicsit hevesebben kezd dobogni, amikor felpillant rám és elmosolyodik. A szívem, ami egy pillanattal ezelőtt a duplájával vert, most ki is hagy egy ütemet. Az a mosoly. Jézusom, ezzel a mosollyal biztos férfiakat kényszerít térdre. És Isten a megmondhatója, engem is megvett. És volt benn még valami… Ismerős volt. A mosolya is nagyon hasonlított az Övéhez. Ilyen nincs. Most már tényleg nem kellene annyit Rá gondolnom. Vagy legalább nem kellene minden lányt Hozzá hasonlítanom. Ez már nem egészséges. De nem tehetek róla. És Ayden most csak még inkább kezdi felszakítani a még egyáltalán nem gyógyult hegeket, csak azért, mert annyira hasonlít az én rég elveszett lánykámra.

         Pislogok és kiengedem a levegőt, ami nem is tudatosult számomra, hogy visszatartottam. Követem őt a boksz felé, amit már elfoglalt és a pincérnővel beszélget, aki a rendeléseket veszi fel.

         Leülök vele szembe és én is rendelek egy pohár jeges vizet, mert valamivel le kell hűtenem a felforrt véremet.

         Nem akarok így érezni, egyáltalán nem. Nincs nekem erre energiám. Most aztán meg főleg nem. Így is minden évben kész kínszenvedés túlélni ezt a néhány napot, ami az utóbbi pár évben, már néhány hétre húzta ki magát. És ez az idő múlásával nem hogy könnyebb, de egyre nehezebb.

         - Mit ajánlasz?

         Hangja kizökkent a gondolataimból, és felnézek rá, mert a válaszomat várja, arra a kérdésre, amit nem hallottam.

         - Tessék?

         - Azt kérdeztem, hogy mit ajánlasz. Mert nem nagyon tudok dönteni. Itt tényleg jó sok minden közül választhat az ember.

         - Hát igazából én majdnem mindent végigkóstoltam már. De a legjobban a palacsintát és a hamburgert csinálják – bár a többi ételt sem akarom megsérteni, mert azok is isteniek. De sehol sem ettem még ilyen finomakat, mint itt. – Kacsintok rá.

         A pincérnő megérkezik az italainkkal és észreveszem, hogy Ayden elé egy adag jeges kakaót tesz le. Fura. Ki iszik manapság jeges kakaót egy bisztróban? Bár régebben én szinte csak ezt ittam a vízen kívül. Maggie mindig cukkolt vele, mert akárhányszor kakaót ittam, bajuszom lett tőle. Imádtam a nevetését, és később már csak azért is úgy ittam, hogy legyen. Tizenegy éve nem ittam kakaót.

         Ayden a javaslatomra hamburgert rendel sült krumplival, azonban amikor a pincérnő felém fordul, hogy felvegye az én rendelésemet is, egyszerűen képtelen vagyok megszólalni. Küszködök a hatalmas gombóccal, ami a torkomba képződött. Nem borulhatok ki itt. Egy bisztróban, ennyi ember előtt. Legfőképp Ayden előtt nem, aki szerintem már így is őrültnek tart.

         Ezért behunyom a szemem, veszek pár mély lélegzetet, majd kinyitom, és biccentek a várakozó pincérnőnek, hogy nekem is ugyanazt hozza. Bocsánatkérő pillantást küldök felé, majd Ayden-nek is, utána lábra küzdöm magam, és a mosdó irányába indulok.

         Le kell higgadnom és összeszednem magamat, mert a végén tényleg ki fogok borulni és az nem lesz szép látvány. Ha eldurranok, akkor olyanokon vezetem le a feszültségemet, akik épp a közelemben vannak, és akik tuti nem tehetnek az egészről. Ez esetben pedig ez a lány lesz az áldozat, akit egyáltalán nem akarok elüldözni. De ha nem szedem össze magam, biztos, hogy az lesz a vége. Amit. Nem. Akarok. Valami húz felé. Valami, amit nagyon hosszú ideje nem éreztem. És ami a szart is kiijeszti belőlem, mert nem tudom, hogy akarom-e ezt. Őt. Nekem egy lány volt az életemben, és nem hiszem, hogy készen állok-e egy másikra. Korainak érzem, pedig nem kellene. Kibaszott tizenegy év telt el, és akkor még csak tíz éves voltam. Hogy a fenébe lehet ilyen hatalmas fölöttem?

         A mosdóba hideg vizet locsolok az arcomra, és veszek néhány hosszú, mély, tisztító lélegzetet, majd fogom magam, és elkezdek visszasétálni a helyemre.

         Ayden háttal ül nekem és éppen telefonom beszél valakivel. Amint közelebb érek hozzá, meghallom a feldúlt hangját, ami miatt azonnal beindul a védelmező ösztönöm. Nagyon nem tetszik ez nekem.

         - Hogy lehet az, hogy nem tud nekem segíteni? Nekem azt mondták, hogy maga meg tudja oldani, hogy legyen hol laknom, amíg a kollégiumban nem rendeződik a helyzet.

         Egy kis szünet áll be a beszélgetésbe és szipogást is hallok, ami nem jó jel. Nagyon nem jó.

         - Értem. Hát igazán köszönöm a semmit. – Ezzel lecsapja a telefont az asztalra, fejét a kezébe temeti, és rázni kezdi a zokogás. Nem hallom, de látom, ahogy a vállai rázkódni kezdenek.

         Odamegyek a pulthoz és megmondom a pincérnőnek, hogy mégsem itt fogyasztanánk el azokat a hamburgereket, hanem elvinnénk őket. Azt mondja, semmi gond, kedvesen rám mosolyog, és megy is, hogy becsomagolja a vacsoránkat. Megvárom, bár legszívesebben visszamennék Ayden-höz. Nem akarom magára hagyni, de ha megvárom, amíg megkapom a kajánkat, akkor hamarabb elvihetem őt innen.

         Perceken belül meg is kapom a rendelésünket, kifizetem, és már indulok is vissza Ayden-höz. Megérintem a hátát, mire felnéz rám. Vörös, kisírt szemekkel és könnyáztatta arccal fordul felém. Istenem, annyira szép. Pedig szerintem most elég szarul érezheti magát. De nem tehetek róla, gyönyörűnek találom.

         Nem kérdezem meg tőle, hogy mi történt, mert el tudom képzelni.

         Elszakítom róla a tekintetemet, és a kezembe lévő szatyorra pillantok.

         - Inkább elvitelre kértem. Mi lenne, ha nálam fejeznénk be a vacsorát? – Mosolygok rá kedvesen, de a tekintetén látom, hogy kételkedik a szándékaimban.

         - Hallottalak az előbb, és csak arra gondoltam, hogy ma estére szükséged lehet egy nyugodt helyre, ahol kipihenheted magad és aludhatsz egy jót. Tudom, hogy elég furán indult a kapcsolatunk, és hogy nem igazán bízol bennem, de szerintem mégiscsak jobb választás vagyok, mint az utca. De ha tényleg nagyon nem akaródzik eljönni hozzám – amit teljesen megértenék – akkor legalább had vigyelek el egy motelbe és… - Kezdek bele a magyarázkodásba, de megakadok a mondandómban, mert meglátom, ahogy mosolyra görbül a szája.

         - Nagyon szívesen elfogadom az ajánlatodat. Egyébként se nagyon szeretném az éjszakát egy motelben tölteni, egyedül. És, mint ahogy már a kocsiban is említettem, valamilyen oknál fogva megbízom benned. Ne is kérdezd az okát, majd ha rájöttem, akkor neked fogom elárulni először. – Szomorkásan rám mosolyog, és hirtelen késztetést érzek arra, hogy felvidítsam.

         Kinyújtom a kezemet, amit szó nélkül el is fogad. Felhúzom a székről, és némán megyünk ki a bisztróból, vissza a kocsimhoz. Először az anyósülés felőli ajtót nyitom ki, ami miatt egy szédületes mosoly a jutalmam. Istenem, de szép ez a lány.

         Amint elhelyezkedik az ülésen, a kezébe adom a zacskót, és becsukom az ajtót. Mivel ez egy régebbi típusú furgon, nincs hátsó ülése, ezért voltam kénytelen odaadni neki a vacsoránkat, hogy fogja addig, amíg haza nem érünk.

         Megkerülöm az autót, és bepattanok a kormány mögé, majd beindítom a motort. Mikor már az övemet is bekapcsoltam, és lükvercbe tettem a járgányt, rápillantok Ayden-re, aki a szélvédőn bámul kifelé, rendületlenül.

         - Biztos nem gondoltad meg magad? Én azt is teljesen megérteném. – Mosolygok rá, hátha így egy kicsit oldani tudom a feszültséget. Nem akarom, hogy azt mondja, meggondolta magát. Bár ha így lenne, tuti követném őt a motelbe és a kocsiba aludnék, hogy megbizonyosodjak róla, nem esik semmi baja. Tisztára elmentek nekem otthonról? Hiszen nem is ismerem ezt a lányt. Mi van velem, Jézusom?

         - Persze, hogy nem gondoltam meg magam. Csak egy kicsit elkalandoztam. Fel kell hívnom majd anyát, hogy egy kis probléma adódott a kolival, és nem tudom, hogy fog erre reagálni. Nem nagyon akarta így se, hogy ilyen messzire járjak egyetemre, de mivel tudta, hogy ez az álmom, mióta az eszemet tudom, belement. De ezek után nem lennék meglepve, ha jegyet foglaltatna az első gépre, hogy iderepüljön és intézkedjen ez ügyben. Félek, mert nem akarok elmenni innen, hiszen még csak most jöttem. – Felém fordítja a fejét, és egyenesen a szemembe néz. Képtelen vagyok másfelé fordítani a tekintetemet. Megbabonáz. Annyi szomorúság van a szemében, hogy egyszerűen késztetést érzek arra, hogy most azonnal tegyek valamit, hogy kitöröljem azt onnan.

         Megrémiszt, hogy ilyeneket érzek, ezért az egyetlen dolgot teszem, ami megakadályozza, hogy valami ostobaságot tegyek, vagy mondjak. Visszafordítom a tekintetemet az út felé, és kitolatok a parkolóból.

         Arról már nem is beszélve, hogy egyáltalán nem akarom elengedni. Nem tudom az okát, de azt igen, hogy azt szeretném, ha a közelemben maradna. És nem csak ma éjszakára.

         Az út a lakásomhoz néma csendben telik, de ez a csend egyáltalán nem kínos. Sokkal inkább megnyugtató. Számomra legalábbis biztos, és csak remélni tudom, hogy neki is. Egyrészt azért, mert végre nem érzem majd magam egyedül abban a házban, másrészt meg legalább eltereli a gondolataimat egy bizonyos illetőről, hogy ne csak folyton rajta járjon az eszem. Bár amennyire hasonlít Ayden Hozzá, ez a második indok nem is igazán állja meg a helyét. Mert így csak még többször gondolok Rá. De… Most nem fáj annyira.

         Mikor megérkezünk a lakásomhoz, leparkolok, és a leállítom a motort. Kipattanok a kocsiból, és megkerülöm, hogy kinyissam az ajtót Ayden-nek, valamint, hogy elvegyem tőle a kajás zacskót. Utána a csomagtartóhoz megyek, hogy kiszedjem onnan a csomagjait. Ami nem is igazán egyszerű így, félkézzel. Láthatja a szenvedésemet, mert visszaveszi tőlem a zacskót, így segítve, hogy az egész vacsoránk ne a járdán landoljon. Mind a ketten elmosolyodunk ezen a nevetséges helyzeten, de még mindig nem szólunk egy szót sem. Ezután a bejárati ajtóhoz sétálunk, amit kinyitok, és előreengedem a lányt.

         Amint belépünk a házba, egyből a konyhába veszem az irányt, és a hangokból ítélve, követ engem. Leteszem a zacskót az asztalra, és nekiállok megmosni a kezemet, majd tányérokat szedek elő. Ő is kezet mos, miközben én kinyitom a dobozokat, amiben a vacsoránk van, és megpróbálom ízlésesen a tányérra tenni őket. Nem nagyon sikerül.

         Annyira belemerülök ebbe a tevékenységbe, hogy szinte majd kiugrom a bőrömből, amikor meghallom a hangját.

         - A poharakat hol találom? – Kérdi, én meg megszeppenve mutatok a mosogató feletti szekrényre. Nem jellemző rám az ilyen fajta viselkedés, így egy kicsit kényelmetlenül kezdem érezni magam. Szó szerint meg vagyok illetődve. Ez gáz.

         Szó nélkül odasétál és kivesz két poharat. Én eközben a hűtőhöz megyek, és valami innivaló után kezdek kutatni.

         - Van gyümölcslé, kóla, meg sör. – Sorolom, szinte a hűtőbe mászva.

         - A hamburgerhez kóla dukál. – Mosolyog mindentudóan. Mintha a gondolataimban olvasna. A hamburgerhez én se tudnék mást inni, csakis kólát.

         Kitöltöm az innivalókat is, és mindketten helyet foglalunk az asztalnál. Ayden-re nézek, és meglepetten tapasztalom, hogy ő is engem bámul. Egyszerűen nem tudok mit mondani. Nem jönnek a szavak. Úgy látszik, ő is így van ezzel, mert elfordítja a tekintetét és nekilát elpusztítani a hamburgerét. Én is ezt teszem.

         Csendben eszegetünk, időnként lopott pillantásokat vetek felé, és észreveszem, hogy ő is így tesz néha.

         Amikor befejeztük, ismét ő töri meg a csendet.

         - Hm. Tényleg nagyon finom volt. Nem tudom, mikor ettem utoljára ennyit. Tele vagyok.

         - Örülök, hogy ennyire ízlett. Ezt a bókot most magamra veszem, mivel én erőszakoltam rád, hogy menjünk enni. – Kacsintok rá, majd felállok, összeszedem a tányérjainkat és a mosogatógépbe teszem őket.

         - Merre találom a fürdőszobát? Szeretném egy kicsit összekapni magam, meg egy forró zuhanyt sem vetnék meg. – Mosolyog félénken. Annyira aranyos. Önkéntelenül is visszamosolygok rá.

         - Végig a folyosón. Első ajtó balra. Az alsó szekrényben találsz törölközőt, a felsőben meg bontatlan fogkefét. Sajnos tust fürdő csak az van, amit én használok, de holnap orvosolni fogjuk ezt a problémát is. – Amikor befejezem a mondatot, tudatosul bennem, hogy mit is mondtam. Ő is észrevehette, mert megköszöni, a bőröndjéből előszed néhány tiszta ruhadarabot, majd fogja magát, és további szó nélkül a fürdő felé veszi az irányt.

         Tiszta hülye vagyok. Ha eddig valamilyen csoda folytán nem is gondolta azt, hogy valamiféle őrült alak vagyok, aki csak úgy meghív magához egy lányt, akit alig tíz perce ismer, akkor most tuti azt hiszi. Nem akartam én semmire sem célozni – nem gondoltam arra, hogy hosszútávra tervezi a maradást -, de ami a legjobban sokkolt, hogy egyáltalán nem rémisztett halálra ez az ötlet. Sőt…

         Amikor meghallom a fürdőszoba ajtó csukódását, a vendégszoba felé indulok, hogy előkészítsem azt Ayden számára. Miután ezzel végeztem, visszatérek a nappaliba, gondolván addig, amíg végez, nézek egy kis meccset. De amint lehuppanok a kanapéra, rájövök, hogy mekkora nagy hibát vétettem. Hiszen nekem rémálmaim vannak, ami miatt most már száz százalék, hogy kattantnak fog nézni. Minden éjszaka kiabálva és izzadtan ébredek. Gyógyszert nem szedek, mert egyrészt nem hat – vagyis inkább túlságosan is hat, mivel nem ébredek fel csak reggel, amikor is már késő – másrészt meg amikor reggel felkelek, olyan vagyok tőle, mint a mosott szar. Nem ér annyit az egész. És eddig nem is nagyon érdekelt, mivel már egy ideje – harmadik éve – egyedül lakom. De most itt van ez a lány, és nem akarom, hogy dilisnek nézzen. Na mindegy. Imádkozom, hogy ezt az éjszakát viszonylag normálisan vészeljem át. Ó, de kit akarok átverni. Reggel futva és sikítva fog a másik irányba menekülni.

         Miközben ezen agyalok, hallom, ahogy nyílik a fürdő ajtaja, majd lépések közelednek felém.

         - Kész vagyok. Köszönöm, hogy ma este meghúzhatom itt magam. Ígérem, holnap megpróbálok valamit kitalálni erre a helyzetre.

         Hátrafordulok, és majdnem félrenyelem a nyelvem. Egy apró rövidnadrág és egy legalább két számmal nagyobb póló van rajta, és szinte fogadni mernék rá, hogy azalatt nem visel melltartót. Ezt onnan sejtem, hogy mindkét mellbimbója tökéletesen kirajzolódik a póló alól. Kibaszott szexin néz ki.

         - Igazán nem kell megköszönnöd semmit sem. Részemről az öröm, hogy segíthetek egy bajba jutott lányon. – Kacsintok és kacéran rámosolygok, ezzel is azt a zavaromat próbálva leplezni, hogy milyen hatást gyakorol rám. – Gyere, megmutatom neked a szobádat. – Direkt nem mondom azt, hogy ma estére, mivel még reménykedem, hogy ez nem csak egy éjszakáról szól. Hiszen a remény hal meg utoljára, nem?

         Felkelek a kanapéról, és elindulok a vendégszoba felé. De ahhoz, hogy eljussak oda, el kell mennem mellette, ami elég nehéznek bizonyul, ugyanis, amikor megérzem rajta a tust fürdőm illatát, legszívesebben a falhoz szorítanám, és addig csókolnám, amíg mind a kettőnknek el nem fogy a levegője. Aztán újrakezdeném. Gondolatba jól seggbe rúgom magamat, hogy ilyeneken jár az eszem. Nem lehet. Nem engedhetem meg magamnak.

         Hogy szabaduljak ebből a kényelmetlen helyzetből, gyorsan megmutatom neki a szobát, majd jó éjszakát kívánok, és már a következő pillanatban a saját szobámban állok, az ajtónak dőlve, mint egy idióta. Nem vesződöm azzal, hogy lezuhanyozzak, úgyis izzadtan fogok ébredni.

         Ellököm magam az ajtótól, áthúzóm a fejemen a pólómat, majd kibújok a nadrágomból, és egy szál bokszerben bebújok az ágyamba.

         Úgy szippant magába az álom, hogy egy bizonyos világosbarna hajú, mogyoróbarna szemű lányt képzelek el, akinek a mosolya gyógyírt jelent minden problémámra.