Harmadik fejezet

Harmadik Fejezet

Ayden

         Istenem. Nagyon ideges vagyok. És ha még csak ez lenne a baj. De zavarban is vagyok, és ez nem jó párosítás. Nem tudom megmagyarázni ezeket az érzéseket, de az tény, hogy nem akarok elmenni innen. Jó érzés a közelében lenni. Megnyugtat. Amire most nagyon nagy szükségem is van. És ami egy kicsit furcsa, mivel csak néhány órája ismerem.

         Annyira ki voltam készülve idegileg azután a telefonhívás után, hogy nem is nagyon fogtam fel mi történik, amíg a nappalijában nem találtam magam. Tisztában vagyok vele, hogy azt mondtam neki, megbízom benne, és így is gondolom. Tudom, hogy nem lenne képes bántani engem. Nevezzetek bolondnak, hiszen alig két órája se ismerem, de van benne valami ismerős. Valami, ami vonz felé.

         Épp a fürdőbe vagyok, és a mai napot próbálom lemosni magamról, miközben arra gondolok, ami azóta történt, hogy találkoztam vele.

         Lehunyom a szemem és a csempének támasztom a kezemet. Így állok jó pár percig, majd tust fürdőt kenek magamra. Ami az övé. Olyan jó illata van. Pont, mint neki. Leöblítem magam – bár nem szívesen teszem – majd kilépek a zuhanyzóból és szárazra törlöm magam. Felveszek egy sortot, meg egy hatalmas pólót, amit a bőröndömből szedtem elő, mielőtt bejöttem volna ide, és kilépek a fürdőből, hogy visszatérjek Travis-hez. Mindössze alig tíz percet töltöttem bent, de máris hiányzik. Szánalmas vagyok.

         A kanapén ül, épp valami meccset néz. Megköszönöm neki, hogy itt tölthetem az éjszakát, mire ő kacéran válaszol, még rám is kacsint, és elindul megmutatni a szobámat.

         Amikor elmegy mellettem, még levegőt is elfelejtek venni, annyira jól esik a közelsége.

         Ő máshogy vélekedhet erről, mert gyorsan a szobához vezet, jó éjszakát kíván, és már kint is van az ajtón. Én meg csak állok ott döbbenten, és nem tudom, mi a fene történt az előbb.

         Az tény, hogy belőlem elég heves érzéseket vált ki, de mintha ő meg a közelemben se bírt volna lenni. Olyan gyorsan elszelelt, hogy még pislogni se tudtam. Miközben meg ő mondta – szinte kényszerített -, hogy ne menjek el. Nem értem én ezt az egészet.

         De jelenleg nem is nagyon akarok ezen agyalni, mert ez a mai nap teljesen kikészített, mind testileg, mind lelkileg egyaránt. Amire most leginkább vágyom, hogy bebújjak a takaró alá, és elnyomjon az álom, de tudom, hogy nem leszek képes aludni. Az anyával való beszélgetést másnapra halasztom. Nem hiszem, hogy képes lennék sírás nélkül elmesélni neki ezt az egész szarságot.

         Bemászom az ágyba, magamra húzom a takarót, és egyből körbevesz Travis illata. Annyira finom, férfias illat, hogy kezdek kételkedni abban, hogy elkerül majd az álom.

         Már érzem is, hogy elnehezül a szemhéjam, és amikor végül behunyom a szemem, nem látok mást, csak egy kék szemű, sötét hajú, mosolygó kisfiút.

¤¤¤¤¤¤¤

         Kiabálás riszt fel az álmomból – amiben természetesen Travis-nek is szerepe volt -, és egy pillanatig azt se tudom, hogy hol vagyok. Kinyitom a szemem, és hirtelen tudatosulnak bennem a tegnapi nap eseményei, és a telefonom után nyúlok – amit tegnap este az éjjeliszekrényre tettem -, hogy megnézzem mennyi az idő.

         Amikor épp a kijelzőre pillantok – ami már majdnem hajlani hármat mutat – ismét meghallom a kiabálást, de most sokkal hangosabban.

         Azonnal mozgósítom magamat, kipattanok az ágyból, és kirontok az ajtón. Tudom, hogy Travis az, de nem tudom melyik az ő szobája. Mivel abbamaradt a kiabálás, így találomra benyitok egy ajtón. Szerencsém van, mivel meglátom őt, ahogy az ágyában forgolódik.

         Odamegyek, és észreveszem, hogy úszik az izzadtságban – mivel csak egy bokszer van rajta, és a takarót is ledobta magáról -, és nem hagyja abba a mozgolódást. Ide-oda dobálja magát, és nekem majd megszakad a szívem, hogy így látom őt.

         Leülök az ágya szélére, és megsimítom az arcát, ami grimaszba torzul, és érzem, hogy a könnyeitől nedves. Istenem, miről álmodhat.

         Nem ébred fel, de láthatólag megnyugszik az érintésemre, ezért lecsúsztatom a kezem a mellkasára és ott kezdem el simogatni újra. Nem érdekel, hogy izzadt, csak szeretném megnyugtatni őt.

         Ismét megrázkódik, és ötletem sincs, hogy mit tegyek. Lehet, fel kellene ébresztenem, de nem tudom, hogy fog reagálni arra, hogy itt vagyok, és így látom őt. De úgy döntök, hogy ez most a legkevésbé sem érdekel engem, mivel meg akarom szabadítani őt ettől a kíntól.

         Megrázom a vállát, de nem reagál, ezért kicsit erősebben próbálkozom. Na, erre már kinyitja a szemét, és néhány pillanatig a semmibe réved. Majd rám pillant, de mintha átnézne rajtam. Eltelik jó pár perc, mire tudatosodik benne, hogy én vagyok az – vagy legalábbis remélem, hogy ez történik – mivel se szó, se beszéd felül, a karjába zár, és szorosan magához ölel.

         Nem tudom, mi történik, de nagyon jó érzés. Legszívesebben így maradnék örökre.

         Még mindig nem szól semmit sem, csak lehúz magához az ágyra, megfordít, hogy a hátam a mellkasához simuljon, majd betakar bennünket. Még néhány percig érzem, hogy reszket, én meg csak figyelek.

         Egyszer csak érzem, hogy megszűnik a remegése, és egyenletesen kezdi venni a levegőt. Elaludt. Én meg csak fekszem itt, teljesen ébren, és az elmúlt néhány percen töröm a fejem.

         Valami rosszat álmodhatott, az biztos. De milyen álom lehet ilyen szörnyű, hogy sírva, kiabálva, és izzadságban fürödve kell felébrednie.

         Viszont egyet biztosan tudok. Nem fogom erőltetni, hogy elmondja nekem a most történteket. Mivel tudom, milyen az, ha az embert kényszerítik, hogy mondja el, mi bántja, hogy öntse ki a szívét. Én se tudtam sose kérésre ezt teljesíteni. Amikor eljött az idő, akkor kibeszéltem magamból, addig viszont őrlődtem.

         Lassan engem is újra magába szippant az álom, viszont most nem látok semmit, csak a nyugalmat, a békességet érzem, és azt, hogy végre hazaértem.

Travis

         Amikor reggel felébredek, egy pillanatig azt se tudom, hol vagyok, mivel egy elég apró, és meleg test tekeredik körém. Aztán eszembe jut a tegnap éjszaka, és egyből azt kívánom, bár megnyílna alattam a föld és elsüllyedhetnék.

         Egyszerűen nem fér a fejembe, miért van még mindig mellettem, az ágyamban. Hiszen tegnap este látott a legrosszabb állapotomban, és még csak nem is szóltam hozzá egyetlen szót sem. Csak magamhoz húztam a törékeny, megszeppent kis testét és ismét álomba merültem. Ami nagyon szokatlan, és nem igazán gyakori eset, mivel a rémálmok után soha nem tudok visszaaludni. Ez is annak a lánynak köszönhető, akit még egy napja sem ismerek, és akit jelenleg a karomban tartok.

         Megpróbálok úgy kicsúszni alóla és felkelni az ágyból, hogy ne ébresszem fel őt, és szerencsére sikerül is kivitelezni ezt a manővert.

         Amilyen halkan csak tudok, kiveszek a szekrényből egy tiszta bokszert, egy nadrágot és egy pólót.

         Mielőtt kilépnék a szobából, még egyszer visszanézek a lányra, aki már ilyen rövid idő alatt olyannyira belopta magát a fejembe és a szívembe, hogy egyszerűen nem akarom elengedni.

         De ez nem az én választásom, mivel ha felébred, biztos, hogy nem marad ebben a házban öt másodpercnél tovább.

         Azonban nagyon, de nagyon szeretném, ha maradna. És ezért gondolatba jól seggbe is rúgom magam, mivel nem szabadna ilyesmikre gondolnom. Nem engedhetem meg magamnak. Most még nem. Nem, ameddig nem szűnik legalább egy kicsikét a szívemben érzett űr. Ameddig már nem hiányzik Ő. Ami valószínűleg soha nem fog bekövetkezni.

         Miközben ilyen és ehhez hasonló gondolatok kavarognak a fejemben, nagyon halkan lezuhanyozom, mivel tegnap este már nem volt ehhez erőm.

         Miután ezzel végeztem, nekiállok reggelit készíteni, hogy legalább ne üres gyomorral távozzon, amikor felkel, és már nem akar itt lenni.

         Palacsintát csinálok, tükörtojással meg baconnel. Ezt legalább nem tudom elrontani. Már minden kész, csak a bacon hiányzik – de már az is szépen megpirult a serpenyőben -, amikor megérzem, hogy valaki áll mögöttem.

         Kiveszem őket a serpenyőből és egy tányérra teszem, majd megfordulok, és ott lesz végem menten. Kócos hajjal, még álmos, barna szemekkel pislog rám és egy igazi baromnak érzem magamat, mert szinte rögtön merevedésem lesz. De nem tehetek róla, egyszerűen gyönyörűen néz ki.

         - Jó reggelt! – Köszön félénken.

         Én meg egyszerűen megnémulok. Nem tudom, mit mondjak. Kezdjek el magyarázkodni a tegnap történtek miatt, vagy inkább jobb, ha nem teszem? Még nem vagyok benne biztos, hogy el szeretném-e neki mondani, miért történt meg a tegnap éjszaka. Viszont úgy döntök, hogy jobb, ha megszólalok, ha azt akarom, hogy legalább reggelire maradjon még.

         - Szia! – Mondom sután. – Csináltam reggelit. Palacsinta, tojás, bacon. Remélem szereted. – Mosolygok rá, és gondolatban vállon veregetem magam, amiért sikerült mindezt elmondanom anélkül, hogy a hangom remegett volna. Imádkozom, hogy ne fusson a bejárati ajtó felé.

         Szerencsére nem teszi, nekem meg hatalmas kő esik le a szívemről.

         - Persze, hogy szeretem. Ki ne szeretné a palacsintát, meg a tojást? – Mosolyodik el ő is, nekem meg a szívverésem kihagy egy ütemet.

         - És a baconről se feledkezz meg. – Kacsintok rá. Próbálok ismét mosolyt csalni arra a gyönyörű arcára és sikerrel is járok.

         - Már hogy felejtkezhetnék meg róla, amikor annyira szeretem, és amikor ilyen jó illata van.

         További szó nélkül fogja magát, az asztalhoz sétál és leül a már megrakott tányér elé – amiről már csak a legfontosabb dolog hiányzik. Odaviszem azt a tányért, amire kiszedtem a megpirult bacont és olyan boldogságot érzek, amiért marad, hogy azt elmondani se tudom.

         Én is helyet foglalok mellette, és csendben kezdünk el enni.

         - Hm. Isteni finom. Régen nem ettem már palacsintát. – Szólal meg hirtelen, amitől egy kicsit megijedek. Úgy elmerültem a saját gondolataimban, hogy észre se vettem, hogy mindketten már meg is ettük a reggelit.

         - Örülök, hogy ízlett. Minden tudásomat latba vetettem, hogy ne égessem oda. – Kacsintok rá ismét, és nem árulom el neki, hogy voltaképpen tudok főzni, és nem is olyan rosszul. Legalábbis a haverjaim sosem panaszkodtak. Sőt… Elég gyakran járnak át hozzám, kivéve ebben az időszakban.

A szívem kihagy egy ütemet, amikor a világ legszebb mosolyával ajándékoz meg.

         - Nagyon hálás vagyok azért, amit tegnap értem tettél. Sokkal tartozom neked, amit viszonozni is fogok…

         - Erre igazán semmi szükség. Egyáltalán nem tartozol nekem semmivel. Ha nem tettem volna meg, akkor elég szarul érezném magamat, és még a bűntudat is gyötörne, hogy mi van veled. – Ezek után kimondom azokat a szavakat, amiket azóta szerettem volna, hogy megtudtam, nincs hová mennie. – És szeretném, ha addig itt maradnál, amíg meg nem oldódik ez a koliügy. Ezzel viszonozhatnád a tegnapi tettemet. Nem érezném jól magam, és egész nap magamat ostoroznám, ha egy motelben vagy még rosszabb helyen kellene megszállnod. – Mély levegőt veszek és egyenesen a szemébe nézek, hogy lássa, minden egyes szavamat komolyan gondolom. – Nagyon szeretném, ha maradnál. És most őszinte leszek veled. Nemcsak miattad, hanem magam miatt is. Én… Én nem szeretnék most egyedül lenni. Persze teljes mértékben megérteném, ha most első dolgod lenne elmenekülni innen, főleg az éjszaka történtek miatt, de…

         - Én sem szeretnék elmenni innen. És nemcsak azért, mert nem akarom motelbe meghúzni magamat vagy ilyesmi. Egyszerűen csak érzem, hogy valamiért az a helyes döntés, hogy maradok. Én sem akarok egyedül lenni. Nem érdekel mi történt az éjszaka. Vagyis, ez nem hangzott valami jól. Persze, hogy érdekel, de nem fogom erőltetni, hogy elmond, ha nem akarod. Ha meg szeretnéd velem osztani, itt vagyok, de ha még nem állsz készen, akkor várok, amíg az leszel. Szóval, igen. Szeretném elfogadni az ajánlatodat, hogy itt lakjak, amíg nem rendeződik ez az ügy.

         Ismét rám villantja azt a káprázatos mosolyt, és nem tudok mást csinálni, mint viszonozni azt.

         Hihetetlen ez a lány, de tényleg. El se hiszem, hogy marad, és még csak nem is követeli, hogy mondjam el, mi történt az éjjel. Ilyen lány nem is létezik. Illetve mégis, mivel itt ül előttem, és csak kedvesen mosolyog.

         - Akkor, mi lenne, ha reggeli után elmennénk neked bevásárolni néhány dolgot, és még a környék legfontosabb helyeit is megmutatnám neked, ha szeretnéd. – Érzem, ahogy a szemem kitágul, annyira várom a válaszát.

         - Ez nagyon jól hangzik. Segítek elpakolni, majd gyorsan felöltözöm és mehetünk is.

         - Erre semmi szükség. Menj, kapd össze magad, míg én berakom ezeket a mosogatógépbe. – Rákacsintok, mert elég bosszús arcot vág. – Igazán nem nagy dolog, és ne húzd az időt. Sok minden várja, hogy megmutassam neked.

         Felállok, és felé fordulok. Megemelem az egyik szemöldökömet, mire fújtat egyet. Annyira aranyos, amikor duzzog.

         - Nagyon szépen köszönöm a reggelit, és azt, hogy maradhatok. Ígérem, gyors leszek. – Még mindig duzzogva elindul a szobája fel – vagyis, ami mostantól határozatlan ideig az övé. Nem tehetek róla, de nem tudom letörölni a vigyort az arcomról. Teljesen megbabonáz ez a lány.

         Gyorsan berakom a piszkos edényeket a gépbe és már kész is vagyok.

         Nemsokára meghallom a lépteit a folyosón és felé fordulok. Megint rövidzárlatot kap az agyam. Észbontóan néz ki. Rövid farmer sortot és egy egyszerű fehér atlétát vett fel. Nem valami nagy szám, de kibaszott dögösen néz ki. Üdv újra merevedés.

         - Szép! – Ennyi telt tőlem. Nagyszerű, te idióta. Elmosolyodik, és ami a legjobban megdöbbent, elpirul. Iszonyú aranyos.

         Nem mondok többet – így is eléggé leégettem már magam – egyszerűen csak kinyitom az ajtót, majd a kocsihoz megyünk, ahol kinyitom neki az anyósülés felöli ajtót, és elindulunk, hogy beszerezzük számára az itt tartózkodásának kellékeit.

¤¤¤¤¤¤¤

Este hét, mire visszaérünk a lakásomra. Beszereztünk mindent, amire szüksége lehet, amíg nálam lakik. Mondjuk ez a bevásárlás elég sok időt vett igénybe. Na jó, bevallom, nemcsak ő volt a ludas, mivel, ha már ott voltunk, én is bevásároltam egy-két dolgot.

Utána megmutattam neki néhány helyet, mint például a legjobb kávézót, könyvtárat, gyorséttermet, parkot – csak a legszükségesebbeket. A parkban nem sokat időztünk, mondván nemsokára úgyis visszajön majd ide. Nem véletlen, hiszen nem valami nagy park, viszont szép és csendes. Én is szeretek kijárni oda.

És persze betévedtünk egy könyvesboltba, ahol nemcsak megvette a fél könyvkínálatot, de még állást is szerzett magának. Hétfőn már kezdhet is, ami már nincs is olyan messze, tekintve, hogy Péntek van.

Szerencsére vacsoráztunk már – jó is az a gyorskaja – így ezzel nem kell bajlódnunk.

Becipeljük a rengeteg szatyrot és zacskót a lakásba és egyből a szobájába visszük, mivel a legtöbb holmi az övé. Az én két szatyromat először a konyhába, majd én is a saját szobámba viszem.

Amikor lerakom az ágyra, belém hasít a felismerés. Nem akarok ma sem egyedül aludni. Sokkal jobb volt, miután a karjaimba zártam.  Nem volt utána rémálom és vissza is tudtam aludni. Viszont, ha felhozom neki ezt az ötletet, lehet megbánja, hogy beleegyezett abba, marad.

Azonban, ha meg se próbálom, biztos megint kiabálva ébredek majd, és még jobban lejáratom magam. Arról nem is beszélve, hogy azután már tuti magyarázattal tartoznék neki, amire még nem állok készen.

Így úgy döntök, hogy lesz-ami-lesz alapon, megpróbálom.

Visszamegyek a nappaliba, remélve, hogy ott találom. Szerencsém van, mivel a kanapén ül, és épp az egyik frissen beszerzett könyvét olvassa.

         Odamegyek és leülök vele szembe a dohányzóasztalra. Majd néhány pillanat múlva felállok, mert egyszerűen nem bírok egy helyben maradni. Lenézek rá, egyenesen bele abba a gyönyörű, barna szemébe.

         - Figyelj… lehet hogy most bolondnak fogsz tartani, de tegnap, miután… tudod… szóval miután bejöttél és én megöleltelek… - Jézusom, szedd már össze magad Travis! Mély levegőt veszek és újra nekikezdek. – Szóval, miután bejöttél hozzám és én magamhoz öleltelek, sokkal jobb lett minden. Utána nem volt rémálmom és végig tudtam aludni az éjszaka maradék részét, amire már hosszú ideje nem volt példa, és én csak annyit szeretnék kérni, hogy…

         - Nagyon szívesen veled alszom ma is, Travis. Én is sokkal jobban aludtam melletted.

         Döbbenten nézek rá, és most már száz százalékig biztos, hogy csak képzelem ezt a lányt, és nemsokára felébredem ebből a nagyszerű álomból, mert ilyen egyszerűen nem létezik. Megcsípem magam, úgy hogy ne lássa, de nem történik semmi. Ezek szerint mégsem álmodom.

         - Vagy nem ezt akartad kérni? – Zavarba jön, mivel úgy nézek rá, mintha hirtelen két feje nőtt volna. Gyorsan válaszolok, mielőtt visszavonná az előbbi kijelentését.

         - De. Ezt próbáltam nagy nehezen kinyögni. Csakhogy nem vagyok valami jó ebben. Hogy másoktól kérjek valamit.

         - Tőlem bármit kérhetsz, Travis. – Láthatja a döbbent tekintetemet, és hogy nem kicsit felkeltette a kíváncsiságomat, mert helyesbít.

         - Bizonyos határokon belül, persze. – Mosolyog rám úgy, hogy szerintem nincs is tudatában annak, hogy most éppen flörtöl velem.

         - Megbeszéltük. – Válaszolom egy hatalmas vigyorral az arcomon.

         Néhány perccel később már az ágyamban vagyunk. Háta a mellkasomhoz préselődik, a karommal meg a derekát ölelem szorosan – ami nem lehet olyan szoros, mivel nem panaszkodik, szerencsére.

         Annyira jó érzés így lenni, hogy legszívesebben örökre így maradnék. Érzem, ahogy lecsukódik a szemem, és amikor az álom magába szippant, egyszerre látom magam előtt a nyolc éves Maggie-t és a tizenkilenc éves Ayden-t.